HVG, 2013. április 13.
Vitáznék a cikk – Mesterházi Mátét idéző – megállapításával, miszerint választéknövekedés és műsorpolitikai pluralitás nélkül, és ha „ugyanazokat a rendezéseket viszik át az Andrássy útról az Erkelbe, akkor nem sok értelme van egy második ház fenntartásának az Opera mellett”. Ellenkezőleg: az igencsak korlátozott befogadóképességű (rosszul vagy „nem látó” helyeket leszámítva „nettó” csupán 800–900 férőhelyes) Andrássy úti ház semmiképpen sem elegendő a kétmilliós főváros operai kiszolgálására, továbbá egyre inkább „csak” turisztikai célpont: az ottani előadások zömét, már csak a helyárak miatt is, a bérleteseken kívül javarészt külföldiek látogat(hat)ják. Nem (lenne) szerencsés a repertoár beskatulyázása sem ide vagy oda: például Wagner Lohengrinjét, Mesterdalnokokját, sőt a Ferencsik-féle legendás Parsifalt is az egykori Köztársaság téri épületben láthattuk, ahogy az Andrássy úton is játszottak-játszanak operetteket: Lehár A mosoly országát, J. Strauss Denevérét. Az Erkel Színház megmenekülése és újranyitása kétségkívül nagy nyereség: az operai férőhelyek bővülése és a szélesedő nézőösszetétel mellett zenekari hangversenyek, sztárkoncertek régi-új játszóhelye lehet ismét. Központi elhelyezkedése és a remélhetőleg megnyíló metróvonal jóvoltából – horribile dictu – sok tekintetben akár a Művészetek Palotájának konkurenciájává is válhat hamarosan.
KELEN TAMÁS
(BUDAPEST)
Szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy az Erkel Színház „legújabb kori” működésének bevezetése még csak most zajlik. Így a repertoár operaházi átfedései is természetesek: az Andrássy út közönsége is kíváncsi népszerű opusokra, miközben az Erkel nyitásának éppen az az egyik értelme, hogy jóval több réteg számára teszi hozzáférhetővé az opera- és balettelőadásokat. A cikkben említett vendégművészi rendszerrel kapcsolatosan kiemelnénk: már egy éve így, flexibilisebben működünk, az úgynevezett stagione játékmód nálunk alkalmazható elemeit is a gyakorlatban teszteljük. Figyelembe kell vennünk ugyanis, hogy hosszú operasorozatoknak ma, Budapesten, kétezres nézőtér előtt nincs felnőtt közönsége. A koncerttermi, eseti egy-két estés kísérleteket, illetve a külföldi moziközvetítéseket mégsem nevezhetjük ki a népopera fő terepének. Ha így tennénk, nem számolnánk az „ezer D-s” színházi élménnyel, továbbá: sem a nemzeti kultúra művészi, sem pedig befogadói oldalát nem becsülnénk eléggé.
VÁRKONYI JUDIT
SAJTÓFŐNÖK, MAGYAR ÁLLAMI OPERAHÁZ (BUDAPEST)
