„Halottról nem szívesen mond rosszat az ember, de Margaret Thatchert nagyon sok otthonban megvetették a brit bányavidékeken” – így búcsúzott a nemrég elhunyt miniszterelnöktől Kim Howells volt munkáspárti képviselő, bányász-szakszervezeti vezető. A gyászidőszak miatt visszafogott szavak is jól mutatják, milyen erősen megosztja a szigetország társadalmát és politikusait ma is Thatcher egykori kemény és eredményes fellépése a szakszervezetekkel szemben.
A munkás-érdekképviseletek őshazájában e mozgalmak az ipari forradalommal párhuzamosan jelentek meg az 1700-as évek végén, működésük azonban az 1871-es Trade Union Act megszületéséig törvénytelen volt. A taglétszám a kezdeti nehézségek ellenére folyamatosan, bár lassan növekedett, és az 1910-es évek végére elérte a 8 milliót. A szakszervezetek közreműködésével a századfordulón alapították a Munkáspártot, amely a mai napig az alkalmazottak fő képviselőjének számít a londoni parlamentben. Az érdekképviseletek lendülete a húszas években tört meg először, amikor a brit ipar átalakulása, majd a gazdasági válság miatt tíz év alatt megfeleződött a létszámuk. A harmincas években kezdődött újabb felívelés egészen 1979-ig kitartott: akkor, a mai napig rekordnak számítóan, több mint 13 millió tagot számláltak (lásd ábránkat). Ennek és a laza sztrájktörvényeknek köszönhetően kifejezetten harciasan viselkedtek az érdekképviseletek, gyakran próbáltak munkabeszüntetésekkel nyomást gyakorolni az aktuális kormányra.
Az 1978–1979-es „elégedetlenség tele” volt a leglátványosabb példa. Hónapokra megbénították az országot a különösen hidegnek számító hónapokban, miután James Callaghan munkáspárti kormánya nem tudott megállapodni velük a közalkalmazottak által követelt fizetésemelésről. A hetvenes évekre rendszeressé vált sztrájkok miatt politikai teherré vált a Munkáspárt számára a szoros kapcsolat a szakszervezetekkel, amit az 1979-es választáskor a konzervatív párt meg is lovagolt. A gyakori munkahelyi leállásokat „angol betegségnek” minősítő Thatcher vezette toryk győzelmet arattak.
Thatcher nyomban meg is kezdte az érdekképviseletek erejének letörését. 1979 és 1997 között az ő, majd John Major kormányai kétféleképpen hadakoztak a szakszervezetekkel. Egyrészt új törvényekkel korlátozták érdekérvényesítési eszközeiket, megszigorították például a legális sztrájk feltételeit, és megszüntették az úgynevezett closed shop rendszert, ami miatt addig bizonyos szakmákban csak szakszervezeti tagokat alkalmazhattak a munkáltatók. Másrészt az állam egyre kevesebbet költött azokra a sokszor veszteséges, régi iparágakra, ahol a szakszervezeteknek nagy befolyásuk volt, a köztulajdonban lévő vállalatokat megszüntették vagy privatizálták, ami a nehézipar leépüléséhez és az állástalanok számának emelkedéséhez vezetett a hagyományos szakszervezeti bázisnak számító munkásosztályban.
A thatcherizmus időszaka alatt átalakított brit gazdaság alapja a magánszektor lett, amelyben a szakszervezeti tagok aránya meg sem közelítette a közalkalmazottaknál megszokottat. Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően a Munkáspárt 1997-es választási győzelmekor már csak nyolcmillió szakszervezeti tag volt az országban. A Tony Blair és Gordon Brown nevével fémjelzett New Labour mozgalom csak lassítani tudta ezt a folyamatot, megállítani nem.
Ma már mindössze hatmillió tagot számlálnak a brit szakszervezetek, miközben 29 millióra tehető a munkavállalók száma. A majd hatmillió közalkalmazottnak több mint fele így is belépett, a közigazgatás, a honvédelem és az oktatás területén kiemelkedően magas a szervezett dolgozók aránya. A 23 milliós privát szektorban ugyanakkor a munkavállalók alig több mint tíz százaléka tartozik valamelyik érdekképviselethez. Területileg is eltérő a szakszervezetek ereje az Egyesült Királyságban: Észak-Írországban, Skóciában és Walesben befolyásosabbak, mint délkeleten és főleg a pénzügyi világközpontnak számító Londonban.
A tagok több mint fele három szervezethez tartozik. A legnagyobb a Unite 1,5 millió fővel, míg a második Unisonnak 1,3 millió, a harmadik GMB-nek pedig több mint 600 ezer tagja van. Mindhárom szervezetnek szorosak a kapcsolatai a Munkáspárttal, részt vesznek a politikai gyűléseken, fontmilliókban mérhető éves anyagi támogatást nyújtanak a pártnak, amelynek vezetője, Ed Miliband mindhárom mozgalmat maga mögött tudhatta a pártelnöki posztért folytatott kampányában. Ennek ellenére a viszonyuk nem konfliktusmentes, Milibandet azóta többször támadták ugyanezek a szakszervezetek, mivel szerintük nem lépett fel elég erőteljesen a jelenlegi konzervatív–liberális kormánykoalíció megszorító intézkedései ellen. A szakszervezetek aktív jelenléte megosztja a Munkáspártot: a balszárny szimpatizál velük, a centristák azonban lazább kapcsolatot szeretnének, Phil Wilson képviselő például politikai pamfletben hangoztatta, hogy meg kell reformálni a szakszervezeti kapcsolatokat, mert ezek a mozgalmak már nem képviselik elég reprezentatívan a munkavállalókat.
A Konzervatív Párt viszonya a mai napig feszült a nagy szakszervezetekkel. A Unite és a Unison is 25-30 millió fontos sztrájkalappal készült a David Cameron kormánya elleni tiltakozásokra, és számos megmozdulást szerveztek az utóbbi három évben. Ezek a tiltakozások annyira felbőszítették Boris Johnsont, London konzervatív polgármesterét, hogy Thatcher módszereire emlékeztetően szigorú ellenlépéseket követelt a kormánytól. Nem minden politikustársa szeretne azonban ilyen keményen fellépni. Robert Halfon képviselő például a kapitalizmus bástyájának nevezte a szakszervezeteket, emlékeztetve, hogy a közalkalmazottak többsége a konzervatívokra szavazott, és felszólította pártját, hogy a jövőben a baloldali szakszervezeti vezetőket megkerülve próbálják megszólítani a tagságot.
JUHÁSZ BENCE / LONDON