HVG, 2013. július 13.
Érdeklődéssel és sajnos a cikkben foglaltakkal teljes mértékben egyetértve olvastam Jordán Ferenc véleményét. Csak annak tudtam örülni, hogy végre valaki erről a témáról is mer beszélni. A Lendület program nagy fegyvertény, és mindenképpen üdvözlendő kezdeményezés Pálinkás József és az MTA részéről, de több szempontból is vitatható, és a kezdeti lendülethez és kiíráshoz, célokhoz képest idővel sajnos az akadémiai és egyéb tudományos érdekcsoportok lobbitevékenységének áldozatává vált. Ez nagyrészt azzal függhet össze, hogy igen jelentős támogatást nyújt, de kevés kutatónak. Így ideális célpont lett a hazai intézmények számára bevételnövelés szempontjából, vagy az intézeti, vagy akár felsőbb vezetők saját szakmai mutatóinak „csinosítása” céljából, és a számos kiváló pályázó között történő döntés során az eredeti szempontok idővel elsikkadtak. Az ehhez hasonló, kiszámíthatatlan, illetve erősen lobbitevékenységen alapuló rendszer nem kecsegtet semmi jóval a még itthon maradó fiatal kutatók számára sem – amennyiben nincs megfelelő háttértámogatásuk, nem kapcsolódnak egy-egy erős intézet vagy személyiség kutatási vagy érdeklődési területéhez. Tehát igaz, hogy hazajönni nehéz, de itthon maradni talán még nehezebb. A felsőoktatásban dolgozó fiatal oktatók-kutatók bérezése – legalábbis az általam ismert egyetemeken – messze elmarad az MTA kötelékein belül dolgozó, hasonló fokozattal és tudományos mutatókkal rendelkező társaikétól, ráadásul a fentiekből fakadóan sok pályázatnál nekik a nyerési esélyeik is eleve kisebbek (távolabb állnak az MTA-intézmények lobbijától). Arról nem is beszélve, hogy ők a kutatómunka mellett munkaidejük felét oktatással töltik, így objektíven eleve nem lehet összehasonlítani a munkásságukat azokéval, akik teljes munkaidőben kutatnak. Elég könnyen levezethető és belátható innen, hogy az egyetemi utánpótlás és oktatói színvonal végveszélyben van. Azt gondolom, hogy a Lendület és a hasonló presztízs- és kirakatberuházások fontosak ugyan, de eredeti céljuknak megfelelően kellene őket alkalmazni, ugyanakkor a hazai tudományos élet és utánpótlás szempontjából valóban fontos hazai felsőoktatásban dolgozó kutatókkal és az ő életkilátásaiknak javításával is kellene foglalkozni.
TÖRÖK ÉVA
(BUDAPEST)
