HVG, 2013. szeptember 7.
A kétszeri néprádió-építési hullámról (1940, 1950) írt cikkük ürügyén aligha volna érdemes műszaki kérdéseket szóvá tenni, ha ezek nem kapcsolódnának politikatörténeti féligazságokhoz. 1939-től a világháború növelte hatalmasra a vevőkészülékek iránti igényt, a szerényre sikerült néprádió-akció a szegényebb rétegeket segítette volna, ám maga az állam sem fektetett rá nagyobb súlyt – annyira mégsem volt fontos a propaganda? -, a gyárak meg nem láttak benne üzletet. Az iparunk akkori átlagrádióihoz képest szánalmas színvonalú készülék (úgynevezett egyenesvevő, 0,4 wattos hangszóróval) örökre elfelejtődött. A cikktől eltérően 1950-ben egészen más, korszerű vevőt „fojtottak le” két állomás vételére. Ez a jó konstrukció tette lehetővé kisiparosi átalakításukat világvevőkké. Poénnak jó persze, s igaz, hogy az MDP ellenezte a nyugati adók hallgatását, ám csupán 1947 és 1950 között az öt hazai rádiógyár mintegy 74 világvevő-változatot (!) készített; aligha mindet a funkcionáriusoknak és exportra. A nagy múltú magyar rádiógyártásnak nem annyira a televízió elterjedése, mint inkább a KGST keretében elhatározott profilváltás vetett véget.
SZÁSZ ZOLTÁN
(BUDAPEST)