HVG, 2013. szeptember 14.
Szeretném vitatni, illetve pontosítani az írás néhány állítását. Nem tagadva a statisztikai módszer előnyeit, érdemes odafigyelni a buktatóira is. Bár lehet, hogy Brecke tanulmánya szerint az 1890-es, 1910-es, illetve 1960-as években volt a legtöbb háború a világban, azt hiszem, nem vitás, hogy az emberiség általános békeérzete szempontjából ebben az intervallumban a mélypont az itt nem szereplő 1940-es évtized, a fél világot lángba borító és mindmáig messze a legtöbb áldozattal járó második világháború időszaka volt. A XVIII. század mint a „véres világtörténelembe ékelődő békeperiódus” szintén hajmeresztő állítás: tekintettel például az Oszmán Birodalom magyarországi végvidékein dúló, addig soha nem látott tömegeket megmozgató és áldozatokkal járó európai háborúkra. Az amerikai függetlenségi háború is azt mutatja, hogy az az évszázad legalább úgy szaglott a csataterek bűzétől, mint az előzőek. A „humanitárius háború” fogalma valóban paradoxon, annál is inkább, mert ilyen nincs. Ami van, az az „igazságos háború” már Szent Ágoston által leírt fogalma, amely definiálja, hogy keresztény uralkodó mikor nyúlhat az erőszak eszközéhez.
MARSAI VIKTOR, NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM
(BUDAPEST)
Cikkük pontosításra szorul. Benjamin Franklin nem volt amerikai elnök, a 6. amerikai elnököt John Quincy Adamsnak hívták. Amit a peloponnészoszi háborúról írtak, hogy tudniillik Spárta provokálta Athént, az legalábbis vitatható. Az V. századi Athén a kétségtelenül meglévő perzsa fenyegetés elhárítására hozta létre a déloszi szövetséget, majd annak vezető hatalmaként fokozatosan újabb és újabb görög poliszokra terjesztette ki hatalmát, illetve követelt egyre nagyobb hozzájárulást és egyéb kedvezményeket. A görög poliszok jó része erre természetszerűleg egy másik nagyhatalomtól, Spártától kért segítséget, amely persze az athéni fenyegetésre hivatkozva az athénihoz hasonló szövetségesi politikát folytatott. A két tömb létrejötte a hidegháborúhoz hasonló helyzetet eredményezett: az egyik fél lépése erősebb válaszlépésre késztethette a másik felet – azaz bármely konfliktus háborús eszkalációval fenyegetett. Végül ez is történt: a két szemben álló tömbbe tartozó két város, Kerküra és Korinthosz vitába keveredett egymással, és mindkettő a fölötte védnökséget vállaló hatalomtól kért segítséget. Bármelyik fél engedménye a gyengeség jelének tűnt volna – hasonlóan a cikkükben idézett I. Miklós által vázolt helyzethez. A két ókori nagyhatalom elsősorban a status quo fenntartásában volt érdekelt. Mindkettőt kisebb szövetségesei „rántották be” a háborúba. A nagyhatalmaknak valóban az az érdekük, hogy féken tartsák a kicsiket, mert azok konfliktusa az ő háborúba sodródásukat is okozhatja. A Tálas Péter által példaként felhozott Balkán első világháború előtti története is mutatja, hogy a nagyhatalmi érdeklődés nemcsak mérséklően hathat, hanem horribile dictu akár világháborús mértékűre is felerősíthet lokális konfliktusokat.
MÉSZÁROS TAMÁS
(BUDAPEST)
