HVG, 2013. június 29.
Történelmi szembenézés a Délvidéken felcímmel kiváló cikket közöltek még a nyáron. Ebben a Csurogon élő Jelkica Milint idézik, akinek a magyarok végezték ki az édesapját 1942-ben. „A múlt megteszi a magáét, a fájdalom nem tarthat örökké” – mondta. Szeretnék ennek a gondolatnak ellentmondani. Az elmúlt hónapokban két köztársasági elnök is bocsánatot kért a nagyapáik kortársai által elkövetett szörnyűségekért. Áder János az újvidéki hideg napokért, amikor a magyar honvédség alakulatai a befagyott Dunán vágott lékekbe lőttek, csak úgy mulatságból, néhány ezer magyar zsidót, szerbeket, svábokat. Tomiszlav Nikolics a világháború végén az oltár előtt élve megsütött papért, az élve megnyúzott és az élve kettéfűrészelt magyarokért, a „bosszúból” meg a vagyonukért megölt magyar tízezrekért. E két ember tette jelentős és nagyra értékelendő, az unokák nemzedékeinek megbékélését akarták ezzel is szolgálni. A túlélők és az áldozatok leszármazottai számára e gesztus jelenthet némi vigaszt, erkölcsi kárpótlást, de ettől még a bűnök az égbe kiáltanak.
Hadd idézzek az Ószövetségből: „De ha veszedelem történik, életet életért adj. Szemet szemért, fogat fogért.” Ezt az ősi, a hit szerint isteni eredetű törvényt, úgy tudjuk, az Ószövetség írnokai először Krisztus előtt körülbelül 700 évvel írták le. A tudomány szerint e törzsi hagyományokon alapuló törvényt, már közel egy évezreddel korábban, a Kr. e. XVII. században vésték kőbe Hammurápi híres sztéléjén. Ennek a törvénynek a szellemisége ma is tovább él az emberek lelkében, igazságérzetükben. Ez az ősi érzés tör a felszínre, átütve kultúrát, felvilágosodást, liberalizmust, keresztényi megbocsátást mindannyiszor, amikor a társadalom gonosz és kegyetlen gyilkosságokkal szembesül. De miért gondolják a mai bocsánatkérők, hogy mindezt meg lehet bocsátani?! Sem a háborút, sem a meggyilkoltakat, sem a hómezőkön megfagyasztottakat, de a módszeresen kiirtottakat sem lehet „megbocsátani”. „Nem felejthetjük el, hogy minden áldozatnak és bűnelkövetőnek van neve” – emlékeztetett a szerb elnök. Az elvesztettek fájnak a hátramaradottaknak, fájnak az az után világra jötteknek, hisz nekik is csak űr maradt a nagypapák, a nagybácsik, a nagynénik, az unokatestvérek helyén.
VADÁSZ GÁBOR
SEBÉSZ (BUDAPEST)
