HVG, 2013. október 12.
Mendlik György a múlt heti HVG-ben megjelent levelében azt írja, hogy „azt értem, hogy a főnemes Bánffy [Miklós]t, aki Erdély legvagyonosabb földbirtokosának számított, a rendszerváltás előtti időben agyonhallgatták, színes, több területen maradandót alkotó munkásságáról említést sem tettek”. Nincs mit értenie, mert Bánffy Miklóst nem hallgatták agyon. A Nap Kiadónak a magyar írók recepciótörténetét taglaló sorozatában Sas Péter adta ki 2008-ban a Bánffy Miklóssal foglalkozó kötetet (címe – számomra hízelgően – megegyezik a saját Bánffy-esszém címével: A nagyúr, persze mindkettő Bánffy drámáját idézi), ebben azt látom, hogy Erdélyben Nagy István (1957), Marosi Péter (1957), Kós Károly (1969), Szőcs István (1969), Tamás Gáspár Miklós (1973), Bányai László (1974), Dávid Gyula (1982), Fábián Ernő (1982) és nyilván mások is írtak Bánffyról. Magyarországon Illés Endre 1965-ben (s majd még háromszor), Erdélyben Gaál Gábor régi Bánffy-kritikáit 1964-ben, Örley István korábbi írását 1988-ban nyomtatták ki újra.
A magyar közírásban elterjedt a „senki nem foglalkozott vele” toposz, amely ritkán felel meg a tényeknek. Mendlik György olvasói levele pedig – más tekintetben is – színtiszta képzelődés. Megfeledkezik olyan, a Bánffy-képet árnyaló tényekről, mint például hogy a gróf a román királyi diktatúra idején az akkori totalitárius állampárt magyar tagozatának elnöke volt – van is róla fénykép a karlista Nemzeti Újjászületési Front egyenruhájában –, vagy arról, hogy a háború után antifasiszta partizánnovellákat és hasonlókat közölt a kommunista irodalmi sajtóban.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
(BUDAPEST)
