HVG, 2013. október 12.
A szerző önvallomással kezdi cikkét a Vélemény rovatban: „Ha nem írta volna elő törvény, akkor én erősen integrációpárti lennék.” Kötelező, tehát nem fogadom el. Tanárembertől nem éppen példaadó hozzáállás. Pláne hogy egy ilyen problémának azért mélyebb megfontolás járna, hiszen legalább százezer gyerek sorsát, életesélyeit alapvetően határozza meg az integráció kontra elkülönített felzárkóztatás dilemma. A tanár úr azt is írja, hogy „Ez a törvény [talán itt az egyenlő bánásmódról szóló törvényre gondol], ahol végrehajtották, csak szétterítette a nyomort.” Valójában azonban nincs olyan törvény, amely kötelezően előírná Magyarországon az integrált oktatást! Helyette tiltja az úgynevezett védett tulajdonságok (vallás, nem, kor, vagyoni helyzet, nemzetiségi hovatartozás) alapján történő elkülönítést. Az sem igaz, hogy az integráló oktatásszervezés mindenhol kudarchoz vezetett: javasolhatom a cikkírónak, hogy érdeklődjön például Jászfényszarun, Hódmezővásárhelyen, Mohácson, Kiskunmajsán, Hejőkeresztúron, Kétújfalun, Szegeden. A szerző gyakorló tanár, és az Új Pedagógiai Szemle főszerkesztője. Ennek fényében legalábbis meglepő, amit a kollégáiról állít: szerinte képtelenség a differenciált oktatást megvalósítani egy osztályon belül. Ahogy fogalmaz: nem jogos elvárni egy pedagógustól, hogy olyan új módszereket, szemléletet sajátítson el, amelyekkel képes a nehezebb körülmények között, a rosszabb háttérrel érkező gyerekekkel is együtt dolgozni. Tonnányi szakirodalom írja le, hogyan tehető képessé az iskola arra, hogy eredményesen fejlesszen különböző fejlettségi szinten álló, különböző szociokulturális hátterű gyerekeket. Pedagógusként és jogvédőként is elfogadhatatlannak tartom azt, hogy ha a tanár csak a könnyen kezelhető, okos, jómódú gyerekekkel tud bánni, akkor a hátrányos helyzetű, roma tanulókat ki kell tiltani a „jó iskolákból”. A cikkíró szerint „A kikényszerített integráció gátolja az iskola természetes pedagógiai működését.” Hogy mit gátol valójában a „kikényszerített integráció”? Hát a szelekciót! A képesség szerint szelektáló iskolarendszerünk szegregáló – ez több hazai tanulmányból is tudható. Ez volna a „természetes pedagógia”? Hogy a hátrányos helyzetű, nehezebben haladó gyerek üljön hátra, ahol nem zavar annyira; aztán legyen magántanuló, járjon külön osztályba, és ha elég nagy a település, akkor külön iskolába. De legjobb, ha mindjárt az elején kisegítőbe kerül. Ez az iskola, a „természetes pedagógia” iskolája nem kiegyenlíti, hanem bünteti az otthonról hozott hátrányokat. Az írás végére még az is kiderül, hogy nem a jó iskoláról, hanem a romák felelősségéről beszél a pedagógus szerző. Az integráció elutasítása nem is képzelhető el másképp, mint az áldozat hibáztatásával, hiszen a magyar közoktatás sok kudarcáért ki más lehetne felelős. Innét már csak egy lépés a szerző végkövetkeztetése: ha akarnak, csináljanak maguknak a romák jó iskolát.
MOHÁCSI ERZSÉBET
PEDAGÓGUS, AZ ESÉLYT A HÁTRÁNYOS HELYZETŰ GYEREKEKNEK ALAPÍTVÁNY ELNÖKE (BUDAPEST)
