HVG, 2013. október 12., november 2.
Mohácsi Erzsébet olvasói levele szerint írásom „végkövetkeztetése”: „ha akarnak, csináljanak maguknak a romák jó iskolát”. Én arról írtam, nem lett volna szabad gyanakvással fogadnunk, hogy az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) vállalkozna iskolafenntartásra. Nem értem a cinikus felhangot ebben az ügyben. Miért volna baj, ha a romák iskoláztatása a roma közösség, az iskolázott romák intézményi formában vállalt ügye is lenne? Rézműves Mihályné Hodászon, sérelmezve a roma gyerekek kimaradását az óvodából, 1968-ban a kukoricatábla melletti réten óvodát alapított, képzettséget is csak utólag szerzett hozzá, és ebből az óvodaalapításból aztán annyi minden jó származott, hogy engem lelkesít ma is, feltételezem, a cigány pedagógusokat, a cigány értelmiségieket, szülőket is. Nem értem, miért nem jó példa ez? Vagy a Kedves Ház, vagy a Gandhi, vagy a Kalyi Jag? Nem akarom a roma gyerekek iskoláztatási gondjait a romákra hárítani, tiltakoznék, ha valaki ezt tenné, de ha már van roma értelmiség, mi sem természetesebb, mint hogy ne az utcáról kiabáljon, hogy mit művelünk a gyermekeikkel, hanem jöjjenek, és próbáljuk meg együtt.
Az áldozatokra hárítom a felelősséget az integráció kudarcáért? Vagyis a cigány gyerekekre? Ezt sem tettem. Igaz, nem vagyok hajlandó egyszerűen áldozatoknak nevezni őket. Az áldozat kifejezés esetünkben például azt jelenti, hogy a cigány gyerekek és szüleik nem tehetnek arról, hogy az az iskola, ahol már csak cigány gyerekek vannak, gyakran tűrhetetlen hellyé változik. Nem gondolom, hogy a gyerekek és szüleik ebben a történetben egyszerű áldozatok.
A szülő felelős azért, ami a gyermekével történik. S ha elég elszánt, hogy fizikai elégtételt vegyen a tanárokon gyermekei sérelméért, törvénytelenül, milyen alapon menthetnénk őt fel mindenestül gyermeke iskolai sorsa ügyében? Ezzel alighanem az emberi méltóságát sértenénk. Sőt nem tekintenénk sem őt, sem a gyermekeit partnernek saját sorsuk ügyében. Ezzel hatványoznánk az eredendő nyomorúságot.
Félreolvassa Mohácsi az egész írásomat, ő mintha vagy-vagy világot látna, én meg keresztbe-kasul ellentmondásokkal teli világot. Ő nem alkuszik velem sem, pedig a mondataimból kivehette volna, hogy fontos nekem a cigány gyerekek iskolai sorsa, én alkudnék vele is, noha, úgy tűnik, szinte semmiben sem értünk egyet.
TAKÁCS GÉZA
TANÁR, AZ ÚJ PEDAGÓGIAI SZEMLE FŐSZERKESZTŐJE (BUDAPEST)
