HVG, 2013. november 9.
A metróalj egyik beszögellésében ücsörgött a hajléktalan, és valamit olvasott. Két rendőr közelített hozzá. Az egyik magas, kellemes arcú, a másik köpcös. „Jó napot kívánok! Idefigyeljen, jóember!” – szólította meg udvarias hangon emberünket a magas. „Beszédem van önnel!” – ám ekkor a köpcös közbekottyant: „Mit olvas maga?” A hobó azt válaszolta, hogy a Bibliát, mert amióta egy Surján nevű politikust hallott a kereszténység értékeiről beszélni, ez a passziója, és mindjárt idézett is belőle: „A rókáknak vagyon barlangjok és az égimadaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.” A magas közeg némi tűnődés után elismerte, hogy ez nagyon dicséretes, de itt fennforog a tiltott helyen, életvitelszerűen tartózkodás szabálysértési tényállása. Mire az eljárás alá vont: „Hát élet ez, őrmester úr?!” Majd kisvártatva – bizalmasan! – a következő tanácsot kapta: szedje föl a papundeklijét, és húzzon el délebbre, a Határ úti aluljáróig. Ott egyelőre még türelmi idő van. Hónapok óta ott tanyázik egy asszonyság, mellette fehér pofájú, fekete kutya hever. És jó néhányan dekkolnak ott mások is... A nyájas olvasó bízvást él a gyanúpörrel: a fentiek „műfajidegen” és igencsak eufemizált fikciót képeznek, amelyre az interjú ihlette a kópé levélírót – és igaza is van. A hajléktalanság jelensége több nézetből is szánalmas. Zordabb. Hivatalos kezelése közeledni látszik egy immár szállóigévé vált mondásban kifejezett értékítélethez: „akinek semmije sincs, az annyit is ér!”
SZABÓ SÁNDOR
(BUDAPEST)
