„A hatalmas családi teher hajt a személyes ambíció mellett, hogy politikai karriert építsek” – jelentette ki Iszaak Hercog, az ellenzéki izraeli Munkapárt nemrég megválasztott új elnöke. A Tel-Avivban született, ma is a város egyik elegáns negyedében élő, 53 éves politikus nem akármilyen família sarja. Apja, Hajim Hercog ENSZ-nagykövet, majd Izrael hatodik elnöke volt, nagyapja a zsidó állam első askenázi főrabbijaként szolgált. A nagybácsik egyike magas rangú katonatiszt volt, másikuk kabinetfőnök Lévi Eskol és Golda Meir kormányaiban, egy harmadik pedig külügyminiszterként dolgozott.
A pedigré ellenére szerény gyermekként emlékeznek Iszaakra. Kiskora óta fennmaradt és a közvélemény előtt is ismert beceneve sem illik a farkastörvények által uralt izraeli politikába. Egyiptomi születésű, franciául is beszélő anyja ragasztotta rá a Budzsi nevet, amely a baba szó francia és héber összemosásából keletkezett. Kamaszéveit az apja diplomáciai szolgálata miatt New Yorkban töltötte. Állandóan politikusokkal és ismert amerikai személyiségekkel voltam körülvéve – nyilatkozta. A közszereplésbe is a tengerentúlon kóstolt bele, amikor New York-i iskolájában 15 évesen a másodévesek diákszövetségének alelnökévé választották. Majd a nyarat egy manhattani önkormányzati választás kampányában aktivistaként töltötte el, házról házra járva látogatta a zsidó családokat, akikkel vitatkozva pallérozhatta beszédkészségét, érvelési képességét.
Így aztán nem csoda, hogy a Tel-avivi Egyetemen jogászként végzett, majd Izrael egyik legpatinásabb ügyvédi irodájához, a harmadmagával az apja által alapított Herzog Fox & Ne'eman céghez csatlakozott. A Munkapártba 1985-ben lépett be. A három gyermekkel büszkélkedő Hercog jogi tapasztalata komoly szerepet játszott abban, hogy Ehud Barak 1999-ben elfoglalhatta a kormányfői széket. Hálából Barak a kabinet titkárának nevezte ki, ami hozzásegítette a párt belső viszonyainak kiismeréséhez, majd ahhoz, hogy 2003-ban képviselőként bejusson a parlamentbe.
A karizma nélküli, a hivatalos pártvonalat hűségesen követő, sőt a Háárec izraeli lap szerint langymeleg és modoros politikus – aki magáról azt mondta, hogy nem Che Guevara, nem akar forradalmat – ideális beosztottnak tűnt a nagyágyúk számára. Ariel Saron koalíciójában házépítési, Ehud Olmert kabinetjében turisztikai, majd jóléti, Benjamin Netanjahu második kormányában pedig a szociális ügyek minisztere volt. Együttműködési készsége mellett olykor színes akciókra is futotta. Turisztikai miniszterként 2006-ban kétéves megállapodást kötött az Arsenal angol fociklubbal, hogy az Egyesült Arab Emírségek légitársasága, az Emirates által szponzorált szervezet a meccsek előtt és alatt izraeli idegenforgalmi reklámfilmeket mutasson be a hatalmas tévékijelzőkön és a pálya körüli hirdetőtáblákon.
A sokak szerint önmaga paródiáját súroló simulékonysága és visszafogottsága miatt aligha gondolta volna bárki is, hogy a jelenlegi legnagyobb ellenzéki erő, a Munkapárt elnökválasztásán földcsuszamlásszerű győzelmet arathat Seli Jacsimovics ellen, aki annyira biztos volt a győzelmében, hogy ügyet sem vetett a kihívójára. Bár az izraeli politika nem a szürke esélytelenek terepe, hanem az erős egyéniségeké, legyen szó Barakról, Saronról, Olmertről vagy Netanjahuról, a centrista és liberális pártok vezetőivel – így például Jair Lapiddal vagy Cipi Livnivel – jó személyes kapcsolatokat ápoló, a palesztinokkal az 1967-es határok, illetve azok kiigazítása alapján megállapodni szándékozó Hercog azonban összeránthatja a vergődő baloldalt. Kérdés, hogy az amúgy fortélyos és a háttérmunkában kiváló politikus megelégszik-e a királycsináló szerepével, ha nem biztos, hogy ő maga lesz a király.
