Dél-Afrika Forrest Gumpjának nevezte életrajzírója a 61 éves Cyril Ramaphosát, akit az apartheid elleni küzdelem legendáját, a tavaly decemberben 95 évesen elhunyt Nelson Mandelát követő generáció szószólójának tartanak. De nem azért, mintha Robert Zemeckis filmjének Tom Hanks játszotta főhőséhez hasonlóan jó szándékú, együgyű fickó lenne, hanem mert az utóbbi évtizedek minden politikai sorsfordulójánál ott volt, és az egyik leggazdagabb dél-afrikai üzletemberré vált. Az idei választás kampányát az ellentmondásos megítélésű Jacob Zuma államfő oldalán, a kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) alelnökeként kezdi, ám sokak szerint inkább neki kellene állnia a párt és az ország élén, mert tőle tisztább és demokratikus hatalomgyakorlást remélnének.
Matamela Cyril Ramaphosa 1952-ben egy Johannesburghoz közeli, multietnikumú településen született, az apja rendőr volt, anyja pedig a háztartás mellett egy kis italboltot is vezetett. A fiú tízéves volt, amikor a családot erőszakkal Soweto nyomornegyedébe költöztették, ahol az ország északi részéről származó venda törzsbeliként idegen környezetbe került, és a házuk egy szemétlerakó mellett állt. Az apja akkor hagyta ott a rendőrséget, amikor Ramaphosát és fivérét 1976-ban bebörtönözték, mert részt vettek az afrikaans nyelv kötelezővé tétele ellen tüntető diákok rendőri vérengzésbe torkolló sowetói felvonulásán. Az ifjú először 1974-ben ült, amikor 11 hónapra magánzárkába csukták, mert a Mozambiki Felszabadítási Front (Frelimo) melletti demonstrációt szervezett.
Eredetileg az 1977-ben rendőri fogságban agyonvert Steve Biko alapította militáns Fekete Öntudat Mozgalommal szimpatizált, de idővel levedlette a harcosságát, és 1986-ban az ANC tagja lett, amikor a pártnak a Lusakában, Zambia fővárosában lévő központjába látogatott. Ramaphosa elfogadta az ANC-nek a faji egyenlőségen alapuló demokratikus rendszer megteremtéséről szóló programját, de úgy vélte, annak megvalósítása csak állomás lesz a szocializmus felé vezető úton. Levelezőn jogi diplomát szerzett, és 1982-ben az Országos Bányászszakszervezet (NUM) vezetőjévé választották. Az első években rozzant Datsun autójával járta az országot és toborozta a tagokat, ami ellen a fehérek birtokolta bányatársaságoknak sem volt kifogásuk, mert úgy vélték, a feketék szervezetten jó munkaerővé válhatnak. Arra, hogy a NUM Ramaphosa irányításával politikai erővé nőtt, akkor jöttek rá, amikor a 350 ezresre duzzadt szakszervezet 1987-ben az apartheid rendszer 1948-as bevezetése óta a legnagyobb munkabeszüntetést megszervezte.
A sztrájkot leverték ugyan, de Ramaphosa politikai csillaga tovább emelkedett, és 1990-ben az újra legális szervezetté vált ANC fő tárgyalója lett a rendszerváltásról folytatott párbeszédben. Amikor hírét vette, hogy Mandelát szabadon engedik, a kórházból – ahol tüdőgyulladással kezelték – a helyszínre sietett, és az apartheid elleni harc hősének ujjongó tömeg előtt megtartott első beszédekor ő is ott állt az emelvényen. Az ANC főtitkárává választották, ám hiába volt a fekete közösségben Mandela után a legnépszerűbb, nem lehetett az utódjelöltje, mert az odahaza küzdőket gyanakodva néző lusakai klikk vezéralakja, a kommunista Moszkvát is megjárt Thabo Mbeki parkolópályára szorította.
Az őt kedvelő Mandela felajánlotta ugyan neki a külügyminiszteri posztot, de Ramaphosa – aki az új alkotmány megszövegezését is irányította – az üzleti életet választotta, ahol bőségesen kamatoztatta, hogy politikusként a fekete tulajdon bővítéséről is tárgyalt a fehér mogulokkal. Megbarátkozott az 1988-ban még csak kaszinóként emlegetett johannesburgi tőzsdével, vállalatbirodalmat épített fel, övé például a McDonald's gyorséttermek dél-afrikai franchise-joga. Visszatetszést keltett, amikor 2012-ben a Lonmin társaság – amelyben az igazgatósági tag Ramaphosának 9 százalékos tulajdona volt – birtokolta marikanai bányánál sztrájkolókat bűnözőknek minősítette, miután a rendőrség belelőtt a rátámadó tömegbe, 34 ember halálát okozva. Az első feleségétől egy, a másodiktól három gyereke született, legidősebb fiából bankár lett.
