Most, hogy az ellenzéki térfél bal-liberális pártjai összeálltak, s megcselekedték, amit megkövetelt tőlük a haza (mi több: a Nyugat is), az ellenzéknek megvan az esélye, hogy túllépjen az előző hónapok zűrzavarán. Az ellenzéki koncentráció eredményeképp most már csöppnyi kétségünk sem lehet, hogy a választások napjáig itt két narratíva versenyéről szól minden: a „diktatúra fölszámolásáról”, illetve a „bukott baloldal” távol tartásáról a hatalomtól. Ez persze rendben is van; mi a csoda lenne a pártok dolga, ha nem az, hogy a választások közeledtével csúcsra járassák az érzelmeket, és milliméternyi kétséget se hagyjanak a választókban, hogy ellenfelük nemcsak tehetségtelen, de gátlástalan gazember is.
De ha ennyire megengedőek vagyunk is a kampányidőszakkal kapcsolatban, érdemes megtalálnunk azokat az okokat és körülményeket, amelyek ezt a mostani – nyugodtan mondhatjuk: prolongált – érzelmi őrjöngést és a politikai retorika szélsőségesen indulatteli tónusát kialakították. Ennek az írásnak az a fő gondolata, hogy az okok döntően erkölcsi természetűek, s azzal függenek össze, hogy a táborok és a mögöttük álló értelmiségi elitek nem tudják „elviselni” a másik fél övékétől különböző erkölcsi álláspontját. Mi több, azt sem tudják, hogy ilyen erkölcsi álláspont létezik. Ami abból a téves megfontolásból táplálkozik, hogy különféle erkölcsi felfogások nem is lehetségesek, mert a (politikai) erkölcs mindig egy és oszthatatlan. Ez azonban hamis elképzelés; sőt éppen az ellenkezője az igaz. Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, a jobb- és a baloldalt éppen az erkölcsről vallott különböző felfogásuk választja el egymástól.
Erről először 2007-ben, szűk egy évvel az őszödi beszéd elhangzása után írtam Reform és/vagy erkölcs? című, az interneten ma is elolvasható írásomban. Annak középpontjában Kolnai Aurélnak, a neves, magyar származású politikatudósnak az a tézise állt, hogy a bal- és a jobboldal erkölcsi alapállását mély ellentét választja el egymástól. A jobboldalt – írja ő – inkább az „erény” (az erkölccsel kapcsolatos emberi minőség) érdekli; a baloldalt inkább a „dolgok” (az intézmények tökéletesíthetősége). Azt már én teszem hozzá most: a számunkra annyira vonzó nyugat-európai liberális demokráciák ritkán szóba hozott nóvuma az a képesség, hogy mederben tudják tartani ezt az ott is létező erkölcsi alapú elkülönülést. Arról persze szó nincs, hogy a nyugati bal- és jobboldal boldogan feloldódna egymásban, ám gond nélkül elismerik egymás erkölcsi integritását és egyenrangúságát.
Magyarországon 25 év kevés volt ugyanehhez, mi több, szinte semmilyen előrelépés nem történt a tekintetben, hogy a felek a másik erkölcsi álláspontját komolyan vegyék, vagy egyáltalán elgondolkozzanak annak az övékével egyenértékű, de attól eltérő attribútumain. Hogy ez mennyire alapkérdés, azt 2014 elején világosan látjuk: az ellenzék úgy lép fel a kormányoldallal szemben, mintha egyenesen eltagadná tőle nemcsak a politikai tehetséget és képességet, de az erkölcsi beállítódás minimumát is. Ugyan hová vezet ez? Vajon – az ellenzék győzelme esetén – milyen kormányzás épülhetne egy olyan kiindulóhelyzetre, amelyben az egyik fél eltagadja az erkölcsi egyenrangúságot ellenfelétől? (Külön tanulmányt érdemelne, hogy a kormányoldal is bőven tanújelét adta az elmúlt években: ő sincs híján az ellenzék súlyos leminősítésének, ha erkölcsi kérdésekről van szó.)
Az elmúlt 25 évben egyetlen igazán érdemi kísérlet történt az erkölcsi egyenrangúság kérdésének felismerésére és a politikai riválisok között e tekintetben létező aszimmetria áthidalására. Bármilyen furcsa, ez a felismerés Gyurcsány Ferenc nevéhez fűződik. 2004-es kormányfővé válása és 2006 között számos írásban és nyilatkozatban beszélt erről, de még a fordulópontnak tekinthető őszödi beszéd 2006. szeptemberi nyilvánosságra kerülése után is próbált – nem is jelentéktelen – gesztusokat tenni a jobboldal felé. Szembenézés című, 2007-es brosúrájának egyik fejezete például ezt a címet viseli: A baloldal érzéketlensége a jobboldal radikalizmusa mögött? A kérdőjeles cím alatt a szerző azt fejtegeti, hogy bár a baloldalnak is vannak sérelmei a jobboldallal szemben, „a jobboldal sérelmei időben közelebbiek, az emlékek frissebbek, a hátrányok máig hatóbbak”. És tovább: „A baloldal nem nagyon vett tudomást erről a helyzetről, a jobboldal pedig erre a méltánytalanságra nemegyszer indulatos daccal, radikális médiapolitikával válaszolt.”
Gyurcsány tehát világosan felvázol egy kontextust: a baloldal „érzéketlensége” és „méltánytalansága” szorosan összefügg a jobboldal radikalizmusával. Ez már önmagában is figyelemre méltó, hiszen itthon még elemzők is elkövetik olykor azt a hibát, hogy az egyik fél politikáját önmagában, nem pedig ellenfele kontextusában vizsgálják. Gyurcsány nem így tesz, s igaza van. Nem mondja ki, de nyilván célja, hogy a baloldalt elmozdítsa erről az „érzéketlen” álláspontról. Helyes – és a jobboldal erkölcsi integritásának elismerésével kecsegtető – kiindulópont, hogy a jobboldal éppen azért érdemel megkülönböztetett bánásmódot és figyelmet a baloldal részéről, mert 1990-ben versenyhátrányban indult, nem lehetett ugyanis részese a Kádár-rendszernek, s ezért intézményei, politikai kultúrája és eszmevilága 1990 után nem támaszkodhatott olyan hagyományokra, mint a baloldalé. Erről akkor is azt gondoltam s ma is azt gondolom: előremutató felvetés. Gyurcsány persze nem használta a bal- és a jobboldali erkölcs fogalmát, mégis oda jutott: el kell érni, hogy létrejöjjön egy újszerű pártverseny, amelyben a jobboldal tiszteletre méltó ellenfél, s éppen azért, mert a rendszerváltás után lényegében a semmiből kellett felépítenie magát.
Az Őszöd után papírra került sorok azonban csak olajat öntöttek a tűzre, s Gyurcsánynak esélye sem volt a két oldal közötti kapcsolatok normalizálására. Tegyük hozzá: a jobboldal már jóval az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt visszautasította Gyurcsánynak ezt a „megértő” attitűdjét. Ennek okait a hazai elemzők igazából még nem tárták fel, s én is csak annyit állapítok itt meg, hogy a jobboldalnak volt egy határozott és egyértelműen negatív Gyurcsány-képe, s ezt Őszöd „igazolta”, illetve még „fokozta” is.
Itt azonban nem azt akarom hangsúlyozni, hogy egy politikus megítélése eleve (a belelátott személyes tulajdonságok alapján) szinte predesztinált. Sokkal inkább az a fontos, hogy az erkölcsi tematikának ez a 2004–2005-ben megindult – csak az első tyúklépésekig jutó – feldolgozása 2006 ősze után teljesen leállt és az ellenkezőjébe fordult. A Fidesznél – Kolnai szavaival – valamiféle „erkölcsi dogmatizmus” alakult ki, amelynek lényege: a másik oldal erkölcsileg megsemmisült, egyedül mi maradtunk a páston. S valóban: Gyurcsány Ferencnek és a bal-liberális tábornak a ciklus hátralévő részére szinte semmilyen erkölcsi tőkéje nem maradt, s ez okozta a 2010-es, kolosszális méretű jobboldali választási győzelmet is.
Ne varrjuk azonban az erkölcsi dimenzió kiiktatódását pusztán a jobboldal nyakába! Fordított esetben (ha egy Őszödhöz fogható beszédre lel) a baloldal is nyilván mindent megtett volna a vetélytárs politikus ellehetetlenítésére és az erkölcsi fölényhelyzet megteremtésére. Gyurcsány Ferenc és a hozzá közel álló bal-liberális tábor ott követett el máig ható és alapvető hibát, hogy egy erkölcsi természetű kérdésre nem erkölcsi természetű választ adott.
Az első erkölcsi természetű válasz Őszöd után a gyors lemondás lett volna. Erre azonban nem került sor – 2007-es tanulmányomban részletesen elmondom, miért nem. Annyit tennék most hozzá, hogy az a döntés, miszerint Gyurcsánynak maradnia kell, voltaképp levezethető a Kolnai által bemutatott baloldali erkölcsi alapállásból. Kolnai ezt perfekcionizmusnak nevezi, ami valami olyasmit jelent, hogy a baloldali politikus mindig tökéletesíteni akarja az intézményeket, s minden mást ennek rendel alá. Teszi ezt például egyre több szakpolitikával. Ezzel szemben a jobboldal perfekcionalista (a két szó között elenyészőnek tűnhet a különbség), s határhelyzetekben a tökéletes, nemes személyiségek példájára fogékony. Gyurcsány a saját tábor erkölcsi tradíciói szerint voltaképp nem logikátlanul cselekedett (hiszen úgy ítélték meg, maradása az egyetlen garancia a demokratikus intézményrendszer megőrzésére), amire persze a másik oldal nem kevésbé logikusan reagált (roppant indulatosan híva fel a figyelmet a politikusi erény hiányára és a politikusi tekintély szertefoszlására).
Gyurcsány számára azonban létezett volna egy másik erkölcsi válaszlehetőség is – a lemondáson innen és az erkölcsi kérdést voltaképp zárójelbe tevő folytatáson túl. Meg kellett volna tennie még egy lépést a jobboldali erkölcsi felfogás integritásának elismerése felé. Fel kellett volna ismernie, hogy a jobboldali közönség számára micsoda óriási erkölcsi skandalum az övé. Nem azt kellett volna sulykolni, hogy Őszöd igazságbeszéd volt (ismét a racionalitásmotívum), hanem észlelni kellett volna, hogy a beszédből kiragadott részek alkalmasak egy vezető erkölcsi integritásának lenullázására. A nullpontról felállni pedig csak újrakezdéssel lehet. Hogyan tehette volna ezt meg a miniszterelnök? Úgy, hogy a nyilvánosság elé lép, s nem a parlamentben kér maga ellen bizalmi szavazást (amit, mint tudjuk, megnyert), hanem a médianyilvánosságot használja fel a beszéd keltette indulatok megfordítására, mintegy új erkölcsi mandátumot kérve a közvéleménytől.
Egy ilyen beszéd lehetőséget teremthetett volna az erkölcsi álláspontok későbbi manifesztálódására és arra is, hogy a felek a jövőben bátran és világosan beszélhessenek erkölcsi profiljukról. Sajnálatos módon egyik sem valósult meg, így most, a 2014-es választások előtt a lehető legleegyszerűsítettebb vélekedések élnek egymásról.
Nem tudjuk persze, ilyen módon lett volna-e esélye Gyurcsánynak lecsillapítani az ellene irányuló „jobboldali” népharagot. Elképzelhető, hogy nem. Ám azzal, hogy meg sem próbált a legszélesebb nyilvánosságban elnézést kérni a beszédért, voltaképp éppen az általa korábban (és később is) tematizált erkölcsi dilemmákat kerülte ki, hogy aztán ő is és tábora is kizárólag a jobboldalra testálja a felelősséget az indulatok növekedéséért.
Az erkölcsi újrakezdésért harcba szálló beszéd elmaradását megítélésem szerint a hazai baloldali és liberális politika sajátosan féloldalas Nyugat-percepciója magyarázza. Ennek centrumában ugyanis a rendszerváltás jellemző értelmiségi felfogása állt: az új magyar liberális demokrácia a nyugati intézmények átvételére és bevezetésére épül, s mindaz, ami ezen túl van (például a jobboldaliaknak fontos magatartások és erények), csak esetlegesen, szituatívan kapcsolódik hozzá. Gyurcsány ugyan bebizonyította, hogy látja a baloldal „érzéketlenségét” és „méltánytalanságát” a jobboldallal szemben, mi több, nem is nagyon tudunk olyan bal-liberális politikust mondani az elmúlt két és fél évtizedben, aki ezt ilyen élesen látta és ilyen határozottan kimondta volna. Csakhogy Gyurcsány épp ott torpant meg, ahol ennek az „újfajta” szemléletnek érvényt szerezhetett volna. Ennek aztán a 2006–2014 közötti időszakra súlyos következménye lett, hiszen az „új” Gyurcsány éppolyan legitimitási deficittel küzd, mint a „régi”, s a ma őt szeretők tábora is éppen akkora, mint a régié.
Azt persze elismerhetjük, hogy az 1990 utáni magyar demokráciában a tv-kamerákba néző, elnézést és új mandátumot kérő beszéd finoman szólva sem volt hagyomány. Csakhogy Gyurcsány épp azért, mert formátumos politikus, hagyományt teremthetett volna. Amiért nem teremtett, az egy nálunk erős tévhit arról, hogy a politika szőröstül-bőröstül a racionalitás mestersége, s az a politikus, aki esetleg elismeri, hogy erkölcsileg nem járt el helyesen, ezzel a gyengeségét ismeri el. Gyurcsány és tábora pedig semmiképp nem akart gyengének mutatkozni, sőt 2006 őszén a kormánytábor azzal győzködte magát, hogy az utcai rendbontásnak, mi több, a rendszer eltávolításának megakadályozására egyedül Gyurcsány maradása a helyes döntés.
Az olvasó természetesen joggal kérdezi, hogy e régi történet hogyan kapcsolódik napjainkhoz és a választásokhoz. Nos úgy, hogy ez az előtörténet szervesen hozzátartozik a maihoz. Nem mintha Gyurcsány Ferenc „bukott” politikus lenne. Utaltam már rá a bevezetőben, hogy a teljes jobboldal ezt a mantrát mondja – nemcsak Gyurcsányra, hanem az egész baloldalra. Ami egy liberális (sőt egy nem liberális) demokráciában képtelenség. Egy demokráciában gyorsan változnak a pártverseny feltételei, s mind a győzelem, mind a bukás viszonylagos és időben korlátozott. A jobboldal – persze érthető módon – azt akarja bizonyítani a közönségének, hogy a bal-liberális tábor szinte örökre megbukott, ami, ugyebár, nem kifejezetten demokratikus gondolat. „Cserébe” persze a bal-liberális oldal diktatórikusnak, autoriternek, nemritkán fasisztoidnak nevezi a ma kormányzókat. A közönség pedig rákattant ezekre az „ikerfogalmakra”, nagymértékben tovább dúsítva jelentésüket, azt a képzetet keltve magában és mindannyiunkban, hogy ez a magyar politikai verseny voltaképpen nem szól másról, mint a másik tábor lehető legprecízebb kiiktatásáról.
Mindamellett, hogy ez végtelenül improduktív játék, még arra is tökéletesen alkalmatlan, hogy egyáltalán azonosítsa a probléma gyökerét. A bal-liberális oldalon főképpen az elveszett jogállamért sopánkodnak, s ha egyáltalán valamiféle magyarázatot keresnek, akkor mindössze a Fidesz „gyalázatos aknamunkájához” jutnak el. Ez azonban (szakmám nevében különösen ezt kell mondanom) fölöttébb gyenge, egyszerű, ráadásul nem is helytálló magyarázat. A kérdés ugyanis visszavisz bennünket oda, hogy vajon miért nem sikerül a magyar politikában olyan alaphelyzetet kialakítani, amelyben mindegyik tábor erkölcsi integritását elismerik. Megítélésem szerint ez mindennek az alfája és ómegája.
Ha a jobboldal „örökre bukottnak” tekinti a bal-liberális oldalt, megtagadja tőle, hogy az bármiféle erkölcsi minőséget képviselhet. Ha a baloldal autoriternek, sőt gazembernek nevezi a jobboldalt, ugyancsak nem adja jelét annak, hogy az általa mélységesen lenézett féllel valaha is együtt akar működni.
Miközben (lássunk csodát) a jobboldal állítólag már megvalósította a nemzeti együttműködés rendszerét, a bal-liberális oldal pedig 2014 tavaszától készül saját romeltakarítására s egy neki adekvát berendezkedés létrehozatalára. De hát hogyan képzelik? Mi lesz a vesztes felekkel? Közelebb jutunk-e így ahhoz, hogy megértsük a másik tábor erkölcsi pozícióit?
Kizárólag akkor van esély egy akármelyik tábor által vezetett „új Magyarország” felépítésére (legyünk szerényebbek: a mostaninál kicsit együttműködőbb politikai légkörre), ha megértjük, hogy egymástól különböző, de egymással egyenrangú politikai alternatívák állnak egymással szemben. A felidézett Gyurcsány-sztori azért érdekes számunkra ma is, mert 2006–2007-ben Gyurcsány Ferenc ott állt a küszöbön, hogy ezt megértse, de nem tudta elfogadtatni talán saját táborával sem és a szélesebb társadalommal sem. Őszödi beszédének kiszivárogtatása után úgy folytatta politikusi szereplését, hogy a saját oldal „érzéketlenségei” és „méltánytalanságai” már kevéssé érdekelték. 2010 utáni visszatérésében pedig már nyoma sincs, hogy elfogadná, elfogadtatná a jobboldal erkölcsi integritását.
Őt és az egész politikai elitet pompásan megmintázta az Alföldi Róbert-féle István, a király. Erről az előadásról szintén tébolyult vita folyt, de számunkra most nem ez az érdekes, hanem az, hogy a darab pontosan mutatja: mi van akkor, amikor – talán senki nem akarná, hogy így legyen, de – elszabadulnak az indulatok. A darab azt mutatja, hogy egy idő után az őrületet senki nem tudja leállítani (legfeljebb a rendező vágya a koronába közösen bezárt országgal).
Az erkölcsi tematika tehát nagyon hangsúlyos elem a mai magyar politikában. Gyurcsány története pedig azért is etalon, mert egy morális tartalmú nyilvános „igazságbeszéd” talán egészen más irányt szabhatott volna az elmúlt nyolc évnek, ma talán egészen másképpen gondolkodnánk az erkölcsről, s nem jutottunk volna el a „bukott baloldal” és a „diktatúra” unalmas narratíváihoz. Ha elhangzik, talán a mai ellenzéki összefogás is teljesen másképpen alakult volna, mint így.
