HVG Extra Business
HVG Extra Business
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Nicky Almásy pályafutását újságíróként kezdte, szövegekből inspirálódik, erős képzeletvilága élesen beszűrődik a valóságába. Ma már fotói Ázsia felszín alatti világát dokumentálják. A városokról vallott a HVG Extra Businessnek, amelyeket kapcsolatokként él meg.

Debrecen, 1975-1994

„Az utolsó két évben elzártam magam, szinte nem kommunikáltam senkivel, nagy felkészülés ment végbe bennem. A zenei könyvtárban bekebeleztem az összes New Musical Expresszt 1969-től. Akkor még nem tudtam, miért, de tudattalanul is az újságírói, a fotós munkáimra készültem. Láttam a híreken keresztül, hogyan született meg a kedvenceim sztársága, David Bowie, a Cure, a Nirvana, majd a brit pop, aminek aztán részese is lettem. Teljesen beleéltem magam ebbe a képzeletbeli világba, és akkor nekivágtam, tulajdonképpen belesétáltam ennek a realitásába.

©

London, 1994-2002

Akkor nagy döntés volt elindulni, elvágtál mindent. Busszal utaztam, végig a Suede-et hallgattam. Az öcsémen kívül senki nem hitt bennem. Az elejétől fogva nagyon céltudatos voltam, nem beszéltem az itthoniakkal, csak hittem a dolgomban. Viszont ettől nagyon megnyíltam, nem egyszerűen csak mentem a nagyvilágba, hanem tudtam, tartok valahova. Ez a mai napig bennem van, tudom, merre megyek.

Kezdetben egy rabszolgahajcsár indiainál dolgoztam, patkányszart takarítottam a csatornából, meg néha szobákat. Aztán egyszer hazafelé rátaláltam a Boka Hotelre, bementem, nincs-e valami meló. Három évig dolgoztam ott éjszakai recepciósként, napi 11 órát. Pár hónap alatt megedződött a beszédkészségem a sokféle vendégen, megtanultam egy csomó akcentust. Onnantól kezdve jöttek a zenei behatások is, és rátaláltam a kulcsfigurákra.

Legnagyobb hatással rám a hotel állandó lakója, Bill Hughes volt, egy mozimagazin újságírója, éjszakai bagoly, pont mint én. Tele volt az élete sztárokkal, folyton róluk mesélt. Rájöttem, hogy minden sztár ember, megelevenedtek azok a figurák, akiket a magazinokból, könyvekből ismertem. Összehozott például Lindsay Kemppel, aki Bowie tanára, barátja, mentora volt a hatvanas években. Nagyon színes életbe kerültem, aztán már simán mentem egyre mélyebbre a brit-pop körökben, híres zenészekkel. Teljesen kinyíltam erre a világra, és amikor megnyílsz valamire, akkor megtörténik.

1998-tól egy antikváriumban dolgoztam, olvastam egész nap, este meg rockzenészekkel partiztam. Egy nap beszélgetni kezdtünk egy hosszú, szőke hajú sráccal, miközben válogatott. Kiderült, ő a Record Collector főszerkesztője. Az Embrace nevű, akkor nagyon menő zenekart szapulta, én meg elkezdtem érvelni amellett, miért lehet őket szeretni. Végighallgatott, és másnap felhívott, hogy készítsek velük interjút. Címlapsztori lett belőle, bár akkor még nem fotóztam. Én voltam a lap egyetlen külföldi újságírója, zenei és könyvkritikákat írtam, kiálltam például Eminem mellett is, mert úgy éreztem, őszinte. Azt mondták, érezni lehetett a szívet, a szenvedélyt az írásaimban, nekem csak az őszinteség számított.

Az úgynevezett sztárokkal lógtam, láttam, hogy élnek, fizetik a lakbért. Furcsa világ volt, de szerintem felépítette bennem a fotózást. Notting Hillben a Suede énekese lakott a szomszédomban, csak úgy, véletlenül. Pete Doherty az egyik srác volt a pubból. Amikor láttam a címlapokon, nem tudtam, honnan ismerős. De elég hamar megcsúsztam ezen a valóságon, kikészültem, lefogytam, sokkot kaptam. A végén Camden Townban dolgoztam egy cipőboltban, ahol a durva megjelenés elvárás volt, ki voltunk festve, és folyton pörögtünk. Turistalátványosságként éltünk, és ha ezt nem tudtad csinálni, hasznavehetetlen lettél. Fantasztikus, de átlátszó barátságokat kötöttem. Akkor jól jöttek, de nem voltak maradandók. Amikor próbáltam kitörni ebből a közegből, visszahúztak, ellenem fordultak. Egy nap kisétáltam a cipőboltból, és hazautaztam. Szétment az életem.

New York, 2004

A városokat kapcsolatokként fogom fel. Ez egy viharos, gyors kapcsolat volt. Nagyon normális életet éltem, ami probléma egy olyan helyen, ahol bárokban ismersz meg mindenkit. Ettől függetlenül Jól éreztem magam, mert az étteremnek, ahol dolgoztam, Gabriel Byrne volt az egyik tulaja. Nagyon inspiráló volt a jelenléte, érdekes környezetet teremtett, sztárok jártak oda, de nagyon nyugis volt.

©

Egy év után rájöttem, nem szabad vesztegetnem az időmet. Amikor tudod, mit akarsz, nem tehetsz mást. Meg a barátnőm miatt is, hazatértem. Aznap, amikor a nagymamám révén felvettem az Almásy nevet – mert a korábbit egyenlőnek éreztem egy vesztes szereppel –, szintén a segítségével vásároltam egy kamerát. Ahogy a kezembe fogtam, máris tudtam, mit kell fotózni, mi a lényeg.

Hongkong/Sencsen 2006

Egy gyerekkori barátom hívott, hogy kéne neki valaki Hongkongba, aki ellenőrzi az ott gyártott árukat, nem mennék-e ki. Tudtam, hogy ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani. Gyárakba jártam, lefotóztam a cuccokat, elküldtem ellenőrzésre a képeket, ennyi volt a feladatom. A barátnőm is követett, és a szomszédos Sencsenben laktunk, egy élettelen, mesterségesen létrehozott városban, aminek még nem alakult ki kultúrája, de meredeken ment fölfelé. Nem szerettük, de a napjainkat Hongkongban töltöttük. Egyszer üzleti útra utaztunk Sanghajba, és ahogy megérkeztünk, otthon éreztem magam. Rögtön kértem a céget, hogy helyezzenek át.

©

Sanghaj, 2006-2016

Novemberben költöztünk át, de a cég hamar kivonult Kínából. Én tudtam, hogy nem fogok hazamenni. Maradtunk, ­és elkezdtünk statisztaként dolgozni filmekben. Nem volt nagy szám, bár szerepeltünk Jackie Chan mozikban is, viszont hoztak pénzt, és ami fontosabb, barátságokat. Összejöttünk egy maréknyi, ott élő külföldivel, és a társaság nagyon összetartott a még vad városban.

Az 1930-as években Sanghajt a Kelet Párizsának hívták, tele volt élettel, dzsesszel, és ez akkoriban kezdett szépen visszanőni. Az első fotókiállításom témáját nekem is a dzsessz és blues adta. Egy bár menedzsere lettem, zenekarokat szerveztem, de nem volt poszter a hirdetésekhez, úgyhogy elkezdtem magam csinálni. Itt indult be igazán a fotózás, amiben megtaláltam magam. Imidzseket találtam ki a zenészeknek és a bárnak is. Mire bezárt a Blues Room, óriási portfólióm alakult ki. Ez beindított. A zenészek felnéztek rám, a városban mindenki tudta a nevem. Úgy fogalmaznék, együtt nőttünk a várossal.

Az első perctől dokumentáltam a várost, ezt éreztem a feladatomnak. Tíz évig mindent fotóztam. Láttam az átmenetet a lepukkantságból a világvárosba, az egyenemberek átalakulását. Megéltem, ahogy elindult és végbement a változás. (Ebből született a Rebirth of Sanghaj című album, amelyben követhető, ahogy szétverik a várost, és újjászületik.) Ez olyan anyag volt, amit nem tudtam kihagyni, és a sajátomnak éreztem. Ezért figyelt fel rám az első főszerkesztőm, JFK Miller, aki hatalmas lehetőséget adott. Először zenei szerkesztőnek kért fel, a That’s Sanghajnál tíz oldalt kellett megtöltenem, és elkezdtem fotózni is a cikkeimhez. Aztán felajánlotta, hogy fotózzam az egész magazint. A fotózást sosem tekintettem hobbinak, de itt kezdtem igazán komolyan venni.

©

A magazin műfajban nagy kihívás mindig megtalálni az új irányt, hogy ne legyenek ugyanolyanok a képek. Hat évig fotóztam a magazint, ez megedzett, hogyan lássam az embereket, mi a lényeg. Nicky, csak csinálj valamit, természetesen, ahogy szoktad, mondták mindig. Nagyjából ekkortól létezik a fotós identitásom, de minden nap teljesen nulláról indítom magam. Elég fárasztó, de bárhova nézek, számomra minden be van keretezve. Annyi mindent látok, annyit mindent felvennék, annyi minden érdekel, ezért ma már inkább összetett projektekben gondolkodom.

©

Nem messze a Sanghaj Towertől, a 19. emeleten tanítottam angolt üzletembereknek, és mindig lefotóztam, hol tart az építése. Egy nap a főszerkesztőm hívott, hogy egy nagyon fontos embert kell fotóznom. Marshall Strabala volt, a Sanghaj Tower főépítésze. Remegve mentem el hozzá, mert úgy éreztem, életem legfontosabb találkozása lesz. Kíváncsi voltam az emberre a 128 emeletes épület mögött. Csak azt akartam kérni, hadd menjek be vele, és dokumentáljam, ahogy méricskél. Végül 5 évig jártam be az épületbe, amiből egy album is született. Szerintem a dedikáltságom győzte meg őt, neki csak a torony számított, nekem meg a szenvedélyemmé vált. Mindketten ugyanarra koncentráltunk.

A kínaiak egyébként elég titkolózóak, ráadásul állami volt a projekt, és nem igazán szerették, hogy ott vagyok. Fura, de ők teljesen máshogy látták a tornyot. Mi, európaiak, és az amerikaiak is, szeretjük látni a folyamatot, hogyan készül valami, de ők csak a végeredményt akarják mutatni, milyen fényes, milyen szép. Ha meséltem, hogy ott dolgozom, nem értették, mit keresek ott, hisz még nincs is kész.

©

Nem ment minden simán, Marshall munka közben összekülönbözött a befektető céggel, pereskedtek, bankszámlákat zároltak, kiéleződött a helyzet körülöttem is, hiszen folyamatosan a fotóimra hivatkoztak.

©

Féltem, de akkor jöttem rá, milyen egy szakmát igaziból csinálni. Amikor veszélyben vagy, és tudod, ki vagy. Megértettem, milyen lehetett Capának a háborúban, amikor bármelyik pillanatban fejbe lőhették volna. Ez nagyon más szintre emelt, beértem, mint fotós.

©

Később a sanghaji magyar konzulátus kérésére dokumentáltam az összes Hudec László által tervezett épületet. A város legszebb, belső helyein lévő, meghatározó épületekről van szó – Park Hotel, Normandy Apartment, Memorial Church –, mégis sokat nekem nyitottak meg először fél évszázad után. Iszonyatos tempóban kellett dolgozni, de kértem, hogy lassítsunk, mert magamba kell szívnom az épületeket, a vonalakat, a formákat, megélni őket, csak így tudtam visszaadni őket képeken. Az egyik templomban jöttem rá, milyen fura, hogy egy magyar munkamániás dokumentál egy másik magyar munkamániást majd száz évvel később. Létrejött valami intim kapcsolat köztem és az épületek, meg Hudec közt.

Tíz év után lett vége számomra Sanghajnak, a nagy szerelemnek. Nagyon mély kapcsolat fűzött hozzá, olyan, mint amikor kiismersz valakit, együtt nősz fel, fejlődsz valakivel. Éreztem, hogy vége, részben a szennyezettsége, a hihetetlen megdrágulása, trendisége miatt, és mert túldolgoztam magam, és nem akartam elkényelmesedni. Szeretek bedobozolni mindent, amikor érzem, hogy vége, lezárom, és félrerakom. Nem nagyon térek vissza, nem nézek vissza. Mindig az volt az erősségem, hogy továbblépek.

Dél-Kelet-Ázsia, 2016-

Azért költöztem Bangkokba, hogy lássam, van-e új énem. Teljesen próbára tettem magam 41 évesen, hogy létezik-e a Nicky név, vagy csak Sanghajban teremtettem meg sikeresen azt, amit elképzeltem magamnak. Ez durva átmenet volt, teljesen lecsupaszítottam magam.

©

De Bangkok egy kicsit lassú volt nekem, úgyhogy Malajziában kezdtem új életet. Kuala Lumpur városabb város. Nagyon szeretném felfedezni egész Dél-Kelet Ázsiát. Olyan számomra, mint egy gyémánt. 2017 tavaszán az Air Asia utazási magazinjának dolgozok, önállóan fedezhetek fel tartományokat, és kereshetem meg a legizgalmasabb témákat. Minden energiámmal élni szeretnék, és elmerülni ebben a világban. Olyan mélyre menni, amennyire csak lehetséges.

©

A városok mellett az emberek nagyon meghatározók számomra. A városok nagy szerelmek, az emberek olyanok, mint a csillagok. Láthatatlan csillagok, amiket nem látsz, amikor megérkezel egy városba. Majdhogynem nincs ott senki, de ha közel érsz hozzájuk, megcsillannak.

A szerző oldala

A fenti cikk eredetileg a HVG Extra Business 2017/2-es számában jelent meg.

A téli lapszám középpontjában a tudásmegosztás és a mentorálás témája áll. Interjúkkal, portrécikkekkel, szakértői anyagokkal próbáljuk bemutatni az életen át tartó tanulás egyik módját, amely megkülönböztethető képességeket kölcsönözhet nekünk. Arról is szót ejtünk, hogy a tudásmegosztás és a mentorálás a minőségi emberi kapcsolatok kialakításában is rendkívüli jelentőséggel bír.

Keresse a magazint az újságárusoknál, vagy rendelje meg kedvezménnyel! Ha pedig érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook-oldalát!

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
Ez történt: kiadták Stephen Hawking utolsó üzenetét – Istenről is szól

Ez történt: kiadták Stephen Hawking utolsó üzenetét – Istenről is szól

Csúnya idő lesz október 23-án

Csúnya idő lesz október 23-án

Kitüntették Beer Miklós váci megyéspüspököt

Kitüntették Beer Miklós váci megyéspüspököt

És befutott a hét legáhítottabb öt száma is

És befutott a hét legáhítottabb öt száma is

A 90-es évek óta először vesztett két bajnokit egymás után a Veszprém kézilabda csapata

A 90-es évek óta először vesztett két bajnokit egymás után a Veszprém kézilabda csapata

Tudja, hogy mi a közös a Google és a Microsoft logójában? És ha mellétesszük az eBayét is?

Tudja, hogy mi a közös a Google és a Microsoft logójában? És ha mellétesszük az eBayét is?