Kívülállóból elszánt ellenállóvá tett, hogy az egyik azt harsogja, a hazai csapat ellen fog szurkolni, mert nehogy már Orbán politikai hasznot húzzon, a másik meg azt ordítja, hogy aki nem ordítja vele, hogy „hajrá Magyarország”, az utolsó hazaáruló.
„A tizenhatoson belüli kezezés mindig szándékos, a lesállás soha nem kérdéses, a nők mind kurvák.” Ilyen az élet.
Nem emlékszem olyan időre, amikor másodosztályú csapatom volt. Az élvonalbeli tagság, a klub aranykora esett a fiatalkoromra. Az elmúlt tíz évben volt egy bajnoki címünk, egy bronzérem és több majdnem-bronzérem. Állandó felsőházi státusz – és ezekhez szépen ki is alakult az örök felsőházi öntudat. Nagy pofa, gőg. Jogos. Szálinger Balázs költő vall kedvenc csapatáról.
Ez a keddi Arsenal-Milan például. A kapus arca a második gól után. A szurkolóké a harmadikat követően. A szeretetreméltó, érthető, de azért elég félelmetes őrület. Ami mégiscsak játék. De minthogy teljesen mégsem az, felmerül a kérdés, meddig megható, és honnan szánalmas ez az egész. A rajongás.
