Ahhoz a kisebbséghez tartozom, amely teljesen érzéketlen mindenféle versenysport iránt. Valami genetikai háttere lehet ennek; nem a saját döntésem volt, valahogy ilyen lettem. Többnyire elhűlten figyelem, ahogy drága honfitársaim feltüzelődnek bajnokságok idején, és nem értem, hogyan lehet erre időt és pénzt áldozni, mikor én egy nyamvadt percet, egy kanyi fillért sem áldoznék rá. Minek? Egy sportgyőzelemtől olcsóbb lesz a kenyér? Vagy közelebb jutunk a rák gyógyításához? Na, ugye.

És hát igen, az állami büdzséből csak leges-leges-legutolsónak költenék versenysportra, ha egyáltalán. A jóléti piacgazdaság híveként, bizony, egészségügyre és oktatásra és közbiztonságra és közlekedésre költenék előbb. Ha meg ekkora a kereslet a versenysport iránt, akkor az versenyezzen szépen a piacon.

Az meg egyenesen bosszant, gondolhatjátok, mikor a focirajongást férfiattribútumként ábrázolják. A férfi, az pecázik, és sörözik, és meccset néz, és. Tegnap épp szülőin voltam az osztrákmagyar előtt (rajtam kívül egyetlen pasi volt jelen), és a tanító néni azt mondta, igyekszik rövidre fogni, hogy az apukák le ne késsék a meccset. Pfff.

Én azt sem tudtam, hogy Európa-bajnokság van. Nem, ezzel nem szoktam büszkélkedni, mert szerintem nincs benne se büszkélkedni, se szégyenkezni való. Tegnapig nem tudtam, ki az a Szalai, ki az a Király. A Dzsudzsákról persze hallottam, hogy valami úszó.

Az előzetes hiszti pedig hűvös kívülállóból elszánt ellenállóvá tett. Hogy az egyik azt harsogja, a hazai csapat ellen fog szurkolni, mert nehogy már Orbán örüljön és politikai hasznot húzzon az esetleges magyar győzelemből. A másik meg azt ordítja, hogy aki nem ordítja vele, hogy „hajrá Magyarország”, az utolsó hazaáruló. Na jól van, elmentek ti mind a.

Szóval szépen hazaduzzogtam a szülői után, ültem vissza dolgozni, és hallom, ahogy legnagyobb  fiam szurkol a laptopja előtt, hogy aszongya: „Takarodj! Takarodj! Nem hiszem el.” És „add hátra, add hátra! Szép.” Mondom, átnézted már a tételeket? Nem felel. A tételeket, mondom. „Apa, hagyjál most a tételekkel... Ott van üresen!”

Na szép, mondom, majd szólj, ha megint normális leszel.

És akkor egyszer csak azt üvölti, hogy „góóóóól!”, izgalomtól és örömtől elfúló hangon. És megmozdul bennem valami. És mire odaérek, ott az egész család, és nézzük együtt az ismétlést. Hm, mekkora mázli, mondom. Miért nem tesszük ki a nagy képernyőre?

Szóval az van, amit sejteni lehet, hogy a meccset onnantól együtt üvöltöttük végig, a második magyar gólnál megöleltük egymást, a naggyal még gyorsba’ összevitatkoztunk –  el ne bízzuk már magunkat, mondom, mire ő, hogy ne károgjak, ez már a miénk, mire én, hogy pont erről beszélek –, a hosszabbítás alatt meg néha úgy éreztem, hogy kiugrik a szívem, nem bírom nézni, de nem nézni sem bírom.

Felmegyek a fészbukra, olyanok lájkolják most egymást Hajrámagyarországon, akik különben az életben soha, és olyanok tiltogatják le egymást, akik eddig erős szövetségben voltak. Szabad-e örülni, erről szól a csata. Mintha ez ilyen agyas döntés lenne, a lehetséges következmények gondos mérlegelése után eldöntöm, hogy örülök-e, vagy sem. Mintha nem lehetne az öröm olyasmi, mint egy kedves ajándék az élettől, valami, ami egyszer csak megtörténik az emberrel.

Én most éreztem rá először úgy igazán, hogy mi is ez. Hogy ez bizony lehet a mégiscsak-összetartozás katarzisa, a megcsináltuk, a szépvoltfiúk, és ez működhet mindenféle politikai zönge nélkül. Természetesen a köcsög politika úgyis kisajátítja majd ezt a győzelmet, ahogy a vereséget is kisajátította volna, szemernyi kétségünk se legyen. A kérdés az, hogy minket, magunkat kisajátíthat-e egészen.

Szurkolok, hogy ne.

Hajrá, Magyarország!