Van, aki könnyen bízik másokban, és természetesnek éli meg a közelséget, míg más folyamatosan attól fél, hogy elhagyják, vagy éppen akkor kezd távolodni, amikor egy kapcsolat igazán közelivé válna. A kötődés alapjai már csecsemőkorban formálódnak, de vajon mennyire határozzák meg későbbi kapcsolatainkat? És lehet-e változtatni azon, ahogyan másokhoz kapcsolódunk? Megyeri Zsuzsanna pszichológus, családterapeuta írása.
Sok kapcsolat nem azért akad el, mert nincs szeretet, hanem mert a közelség egyszerre vágyott és félelmetes. Van, aki kapaszkodik, van, aki eltávolodik, más hol közel húz, hol ellök – és közben mindkét fél ugyanarra vágyik: biztonságra. A kötődési mintáink gyerekkorból indulnak, de felnőtt kapcsolatainkban is újra és újra megjelenhetnek. Békési Tímea addiktológiai konzultáns, etnográfus írása.
Hogy miképp lát minket a partnerünk, vagy miképpen látjuk mi őt, csak kismértékben függ attól, milyenek is vagyunk mi ketten. Sokkal inkább befolyásolja az, hogy milyen a kötődési stílusunk.
Nemcsak a terápiában lehet haszna e tudásnak, hanem a mindennapi életben is.
Legtöbbször úgy képzeljük, hogy alaposan megfontolva választjuk ki a partnerünket, és ő is ugyanezt teszi, amikor mellettünk dönt. Ám kis túlzással azt is állíthatjuk, hogy e találkozásnál a szüleink, sőt a nagyszüleink is találkoznak, és jóval meghatározóbb az egykori viszonyulásuk hozzánk, mint gondolnánk.
Az anyák és a gyerekek közti kötődés a klinikai szakpszichológus szerint nagyban meghatározza a felnőttkori kapcsolatokat. Vannak, akiknek súrlódásmentes, másoknak vesszőfutás az életük.
