M'en bati, sieu nissart

– ez a nizzaiak helyi dialektusban mondogatott mottója. A rövid mondattal egy felhőtlen, könnyű, élvezetekkel alaposan megpakolt életet idéznek meg. Magyarul a mondás annyit jelent: „Mit érdekel engem? Nizzai vagyok!" Vagy kissé nyersebb, de találóbb fordításban:

Leszarom, én nizzai vagyok!

Mintha csak a nizzaiság eleve immunis lenne a világ minden gondjára és bajára. Legtöbbször egy mosoly kíséretében hangzik el, és átitatja a nizzaiak rendíthetetlen büszkesége és szeretete a városuk iránt. Ennyi sármos önbizalomnak nehéz ellenállni.

Vándor Éva

Van tehát abban valami nagyon nizzai, hogy az egy évvel ezelőtti terrortámadás után ez a mottó lett a helyiek Je suis Charlie-ja. Leszarom, én nizzai vagyok – tökéletes válasz a felfoghatatlan, feldolgozhatatlan borzalomra, a számtalan emberélet és a saját biztonságérzet elvesztésére.

Nizza nemcsak túlélni akart, hanem élni, és ezt az itteniek irigylésre méltóan képesek művelni.

Szimbólumokkal súlyosbított támadás

Az egy évvel ezelőtti július 14-én mintegy 30 ezer ember gyűlt össze a francia nemzeti ünnepen a tengerparton végigfutó, a város ütőerének számító Promenade des Anglais-n, amikor Mohamed L.-B. egy teherautóval belehajtott a tömegbe. 86 embert ölt meg, több mint négyszázat megsebesített (ha már az áldozatok névtelenek maradnak ebben a szövegben, az elkövető hírét sem adnánk teljes nevével e helyen tovább).

Kevés olyan, szimbólumokban gazdag helyet és időt választhatott volna, mint a promenád és július 14. A kavicsos tengerpart ívére rásimuló sugárutat pálmafák, grandiózus szállodák és mindig nyüzsgő teraszok kísérik végig. Nizza jelképe, esszenciája, ha úgy tetszik szívcsakrája ez a promenád, és persze tökéletes helyszíne a július 14-ei tüzijátéknak. És akkor ott van még az időzítés, a nemzeti ünnep, a Bastille napja, tele zászlóval és nemzeti büszkeséggel: L.-B. egy évvel ezelőtt nemcsak a tömegbe, hanem a franciák öntudatába, identitásába hajtott bele.

GIUSEPPE CACACE / AFP

A 2015-ös novemberi párizsi terrortámadások után a humorista John Oliver egy káromkodásokban gazdag, szenvedélyes kirohanást intézett a terroristák ellen, határozottan jelezve, hogy kudarcra vannak ítélve, ha tényleg a francia kultúrával és életstílussal akarnak szembeszállni, mert bármilyen ideológiát kínálnak is, a másik oldalon Franciaország felsorakoztatja Jean-Paul Sartre-ot, Edith Piafot, Marcel Proustot, a camembert-t, a macaront és a croque-en-bouche-t. Egy ilyen arzenál ellen egyszerűen nincs esélyük.

Nizzában nem félnek újra tömegben mozogni

Nizzát sem kell félteni. Ennek a városnak a specialitása a csábítás, és csak egy aszkéta önuralmával lehet ellenállni neki. Olyan fegyverei vannak, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni a terroristák.

Mert egyrészt ott van a Place Masséna, a Place Garibaldi vagy a Promenade du Paillon.

Ez a város nagyon tudja, hogy mit kezdjen a terekkel, és az emberek is tudják, hogyan vegyék birtokba őket. A Place Masséna szélén ma már földbe mélyesztett erős oszlopok sorakoznak ugyan, hogy alig észrevehetően, de hatékonyan feltartóztassanak egy esetleges ámokfutót, de esténként ugyanúgy megtelik a tér utcazenészekkel, táncosokkal, a villamosmegállóból kiáramló helyiekkel és a közösségek közötti párbeszédet jelképező világító, első látásra meghökkentő, de nagyon költői szobrokba belefeledkező turistákkal. Nem véletlenül választották ezt a teret az évfordulós megemlékezések központi helyszínének.

VALERY HACHE / AFP

A Garibaldi már nem annyira a bámészkodásról, mint inkább a társas kapcsolatokról szól, a selyemakácok illatfelhőjébe burkolt téren a nap minden szakában esznek, isznak, beszélgetnek egymással az emberek a teraszokon. A Promenade du Paillon szőkőkútjainál pedig az évnek ebben a szakában szó szerint kirobban a nyár: mezítláb visongó gyerekek várják extázisban a víz kitörését, miközben a kicsit távolabbi zöld területeken városi piknikezők lepik el a parkot.

Vándor Éva

A nizzaiak nemcsak a városból, hanem egymásból is sokat merítenek.

Socca, petits farcis, pissaladière, salade niçoise, beignets de fleur de courgette, pan bagnat – a nizzai gasztronómia sarokkövei ezek, nincs bennük semmi bűvészkedés, az egyszerűségükben rejlik a nagyszerűségük. Nizza környéke szinte mindenben a legszebbet és a legfrissebbet nyújtja, a napsütés a legjobbat hozza ki az itt termő zöldségekből és gyümölcsökből. A helyi ételek részei a nizzai öntudatnak, a látogatóknak pedig kihagyhatatlan programot jelentenek.

Jelentéktelen dolognak tűnhet, de a nizzaiak valóban képesek a gasztronómiából is erőt meríteni az identitásukhoz, a terrortámadás utáni időszakban így lett a pan bagnat vagy a socca a nizzaiság megerősítésének az eszköze.

MOIRENC Camille / hemis.fr / Hemis

És azok a fények!

„Túl szép itt, istenem, nézzék csak meg az eget”

– Marc Chagall mondta ezt egy interjúban a francia Riviéráról, ahol élete utolsó éveit töltötte.

Vándor Éva

Nizzát évente háromszáz napon árasztja el a napsütés, és tudjuk, hogy felhőtlenül az élet is könnyebb. Nem véletlen az sem, hogy nagyon sok festő tekintette ezt a helyet a világ legjobb műtermének Marc Chagalltól kezdve Pablo Picassón és Auguste Renoiron át egészen Henri Matisse-ig.

Ebben a fényárban szinte értelmezhetetlen az a sötétség, amely egy évvel ezelőtt a promenádra borult. A nizzaiaknak meg kellett tanulniuk verőfényes napsütésben gyászolni. Megtették.

Valery HACHE / AFP

Vieux Nice

– azaz a csodás turistacsapdaként működő óváros, amely lényegében egy kulináris és képzőművészeti (olykor elengedhetetlenül giccses és gagyi) kísértésekkel teli labirintus. Nagyjából ez a pár terecske és sikátor volt Nizza, mielőtt a külföldi arisztokraták felfedezték, mennyire jó itt a klíma, és elkezdtek terjeszkedni. Ez az a hely, ahol szó szerint hömpölyög az élet, ahol úszni lehet az árral. Egy évvel később az óváros megint úgy pezseg, mintha csak az élet számítana.

Ami Párizsnak az Eiffel-torony, az Nizzának a kék szék, vagyis a la Chaise Bleue. Az Angyalok Öblének a kékjét tükröző széksorok a Promenade des Anglais fix pontjai, Nizza ismertetőjegyei. Egy kék széken ülni és a tengert nézni a létezés egyik legintenzívebb és legértelmesebb formája, tanulhatja meg bárki a nizzaiaktól. Azon a helyen, ahol egy éve holttestek feküdtek szétszórva, ők most is kint ülnek, és nem mozdulnak.

INA FASSBENDER / DPA

És végül – bár csak a töredékét vettük sorra Nizza nehézfegyverezetének – ott a promenád.

A Promenade des Anglais hét kilométer hosszan elnyúló sávja az a hely, ahol Nizza lakosságának minden rétege megfordul: idősek és fiatalok, keresztények és muszlimok, hívők és ateisták, turisták és helyiek, diákok és üzletemberek, családosok és ismerkedők, futók és görkorcsolyázók, épek és mozgássérültek, dealerek és képzőművészek. A nizzai demográfiai statisztikák minden képviselője ott volt egy évvel ezelőtt a július 14-ei ünnepségen is. Akár szándékos volt, akár véletlen, a terroristák a közösség jelképét támadták meg, a promenád ugyanis talán az egyetlen olyan közeg Nizzában, amelyen valóban MINDENKI osztozik.

A mintegy 400 ezres Nizza nem számít kisvárosnak, mégsem olyan nagy ahhoz, hogy az itt élők, még ha maguk nem is voltak érintettek, ne ismerjenek valakit, aki ott volt a tengerparton az egy évvel ezelőtti éjszakán.

Amikor egy héttel ezelőtt a promenádon jártunk, még zajlottak az építkezések: egy szakaszon már korábban felhúzták a diszkrét, mégis észrevehető vékony fehér kordonokat, amelyek egy őrült kamionsofőrt hivatottak feltartóztatni, hosszú szakaszokon azonban még folyik a munka és az önvédelem: a máskor a város díszének számító promenád most lehangoló építési terület. Csakhogy az elkerített rész melletti keskeny sávon ugyanúgy áramlik a futók, görkorcsolyázók, biciklizők, sétálók tömege. Az a promenád mindenkié, és Nizzának ez a legerősebb fegyvere.

ANDREAS GEBERT / DPA