Fanny Burney-t 1811-ben műtötték meg, miután mellrákot diagnosztizáltak nála. Ebben az időszakban az anesztézia tudománya még nem igen létezett, az érzéstelenítéssel, pláne az altatással kapcsolatos kísérletek gyerekcipőben jártak. A brit írónőt mégis meggyőzték az orvosai, hogy vesse magát alá az operációnak, így az elképesztően bátornak mondható nő annak tudatában feküdt kés alá, hogy rendes érzéstelenítés híján elviselhetetlen fájdalomban lesz része.

Nem csoda, hogy az idő tájt sok beteg a műtét helyett inkább az egyéb, kétséges kimenetelű gyógymódokat és a halált választották, Burney egyértelműen a bátrabb páciensek közé tartozott. A British Library által most digitalizált 12 oldalas levelében a nő gyötrelmes agóniáról ír. Mint fogalmaz a nővérének szánt írásában: megvárta, míg a férje és a fia nem lesznek otthon, akkor hívta meg a párizsi házába az orvosokat. Az emlőeltávolításra tehát nem egy kórházban, hanem a saját otthonában került sor.

Fanny Burney a brutális beavatkozásról, de a hősies magatartásáról is ír. Az elejétől kezdve a végéig ordított, a fájdalom annyira éles volt, hogy alig bírta ki. Úgy hiszi, hogy kétszer el is ájult a beavatkozás alatt, mert képszakadásról beszél, nem emlékszik bizonyos részletekre. Ugyanakkor próbált minden tőle telhetőt megtenni, hogy ne akadályozza az orvosok munkáját, nem tiltakozott, nem állt ellen, és próbált mozdulatlan maradni a műtét alatt.

Burney azt is írja, hogy beöltözéssel és az előkészületekkel együtt mindössze húsz perces volt a műtét.