Meghan Markle bátor lépésre szánta el magát: júliusi vetéléséről, és az ezzel járó, „majdnem elviselhetetlen gyászról” írt véleménycikket a New York Timesba. A cikk A veszteségek, amiken osztozunk címet kapta, és már ebből sejthető, hogy nemcsak a saját traumájáról szeretne írni.

Azzal indít: "júliusi reggel volt, ami úgy kezdődött, mint bármelyik másik nap. Reggelit csinálni. Megetetni a kutyákat. Beszedni a vitaminokat. Megtalálni az eltűnt zoknit. Felszedni a piros zsírkrétát, ami begurult az asztal alá. Lófarokba fogni a hajam, mielőtt kiemelem a fiam a kiságyból.

Miután kicseréltem a pelenkáját, éles görcs hasított belém. (...) Tudtam, miközben magamhoz szorítottam az elsőszülött gyerekemet, hogy elveszítettem a másodikat”

– fogalmaz rögtön az első bekezdésekben.

Ezt követően felidézi a kórházi ágyát, és mellette a férjét, Harry herceget. Mindketten könnyek között próbálták feldolgozni, ami történt. Meghan Markle-nek a kórházban eszébe jutott az a mondat, amit egy kimerítő afrikai út után, a majdhogynem frissen szült hercegnének szegezett egy riporter: "Jól van?" – kérdezte. Mint írja cikkében: "Őszintén válaszoltam neki, nem tudván, hogy amit mondok, az sokaknál visszhangra talál – kismamáknál, idősebb édesanyáknál, és mindenkinél, aki valamiért csendben szenved. 'Köszönöm, hogy kérdezi – mondtam. 'Nem sokan vannak, akik ezt megkérdezték".

Majd tágabb persepktívába helyezi a vele történt tragédiát. Mint fogalmaz, a gyászt és az annak feldolgozásában való segítséget valahol ott kell kezdeni, ahol ez a riporter kezdte. Egy egyszerű, de fontos kérdéssel: "Jól van?"

2020 nagyon sokak számára veszteségekkel és fájdalmakkal teli – fogalmaz. Sok embernek indult idén az övéhez hasonlóan teljesen átlagosan a napja, amely aztán váratlanul tragédiába fordult. "Egy nő elkezdte a napját, úgy, ahogy általában bármelyik másik napot, de aztán kapott egy hívást, hogy a koronavírusban elvesztette idős édesanyját. Egy férfi felkelt, jól érezte magát, csak egy kicsit lomhább volt, egyébként semmi különös. Pozitív lett a koronavírustesztje, és hetekkel később – mint ahogy másik több százezer ember – meghalt."

"Egy fiatal nő, úgy hívták Breonna Taylor, elment aludni, de nem élte meg a reggelt, mert egy rendőrségi házkutatás rosszul sült el. George Floyd kilépett egy kisboltból, és nem tudta, hogy valakinek a térde alatt fog utoljára levegőt venni, és az utolsó pillanataiban az édesanyját fogja emlegetni".

Az egészség hirtelen betegségbe fordul. Helyeken, ahol valaha közösség volt, szétszakítottság van. Mindennek tetejébe pedig úgy tűnik, hogy többé már abban sem értünk egyet, mi az igaz. Nemcsak a tényekről alkotott véleményeinkről vitatkozunk, de már abban sem értünk egyet, hogy a tény valójában tény-e. Azon vitatkozunk, hogy a tudomány valódi-e. Hogy a választást megnyerték vagy elveszítették.

A polarizáltság következtében magányosabbak vagyunk, mint valaha – vonja le a következtetést. Cikkében – a hálaadás napjának közeledtével – nemcsak magát, de az egész évet gyászolja: a vetélésről a tabusítás miatt még mindig beszélni képtelen anyák és a társadalom egészének, mindannyiunk veszteségeit temeti. Ugyanakkor azt is látja, hogy ki lehet gyógyulni ebből a beteg évből: odafigyeléssel, a másik megértésével, odafordulással. Ami ezzel az egyszerű mondattal kezdődik: "Jól van?"

"Jól leszünk" – zárja le végül.