Angela Merkel után marad a kérdés: lehet-e egy férfi is kancellár?
A 16 éves kancellársága alatt az egész világ hozzászokott ahhoz, hogy amikor Angela Merkelt látja, a hatalmat, az erőt látja – csak épp nem úgy, ahogy azt addig megszoktuk. Egy olyan korban, amikor a politika az egók harcmezeje, az ő higgadt, visszafogott, szenvtelen hozzáállása paradox módon garantálta a feltűnést.
A 16 év után a kancellárságtól most búcsúzó Angela Merkel úgy lett – jobb híján ezzel az elcsépelt fordulattal élve – feminista ikon, hogy egészen az utolsó időszakig ledobta magáról ezt a címkét.
A politikai és gazdasági örökségét sokáig fogják majd kutatni és elemezni, de ahogy Németország egyik legnevesebb aktivistája, Alice Schwarzer fogalmazott: Angela Merkel legnagyobb öröksége az, hogy világszerte csodálják őt a nők, amiért megmutatta, mire képes, és mindezt méltósággal és eltökéltséggel tette.
„Önmagában a létezése egy feminista kinyilatkoztatás” – zárta rövidre Schwarzer.
Angela Merkelt 2017-ben próbálták meg rávenni arra, hogy színt valljon egy olyan rendezvényen, ahol befolyásos nők egész sora ült az asztalnál a Nemzetközi Valutaalap akkori vezetőjétől, Christine Lagarde-tól kezdve az akkor még tényezőnek számító Ivanka Trumpon át a német kancellárig, és elhangzott a közegbe egész jól belesimuló kérdés, miszerint ki vallja magát feministának. A résztvevők egymás után emelték a magasba a kezüket, a világ legbefolyásosabb nőjének tartott Merkel azonban mozdulatlan maradt. „Nem akarok olyasféle címet magamra aggatni, amely valójában nem az enyém” – mondta akkor kimérten.
Az álláspontját nem is olyan rég, már a kancellársága utolsó felvonása alatt értékelte át, amikor a nigériai feminista szerzővel, Chimamanda Ngozi Adichiével szemben ülve azt mondta: „Jobban átgondoltam a válaszomat, és azt tudom mondani, igen: mindannyian feministáknak kellene lennünk” – váltott ki hatalmas tapsvihart. Merkel kimondta azt is, mennyire csalódott, amiért a német parlamentben ülőknek még mindig csak 31 százaléka nő, és szerinte sokat kell még tenni a férfiak és a nők közötti egyenlőségért.
Persze, ha Merkel politikai karrierjét számokban próbáljuk megragadni, akkor is lenyűgöző az öröksége. A 16 évével a kancellári poszton a háború utáni korszak leghosszabb ideig hatalomban maradó vezetője, amivel beállította egykori mentorának, Helmut Kohlnak a rekordját. De ő az első német kancellár, aki elég bölcs volt ahhoz, hogy maga lépjen vissza a mandátuma lejártával. Természetesen övé az első női német kormányfő címe is, és ő az első kancellár, akinek tudományos végzettsége van – a kvantumkémia témájában szerzett doktori címet. Szintén övé az elsőség abban, hogy keletnémet születésűként szerezte meg a kancellári posztot.
Angela Merkel egész politikai karrierjében fontos volt, hogy a neme ne legyen fontos.
A politikai irányításhoz való viszonyát pedig az ego háttérbe szorítása jellemezte: a hivatal volt fontos, nem pedig a hivatalnok személye. Egy olyan korban, amikor a politika az egók harcmezeje, ez a fajta hozzáállás paradox módon garantálja a feltűnést.
A Merkel-életrajzot jegyző Kati Marton szerint a németeknek még több évtized után sincs elegük Merkel arcából és hangjából. A kancellár privát szférájáról nem sokat tudnak, leszámítva azt, hogy a magánélete nem nagyon különbözik az övéktől. Amit viszont a hivatalában mutatott, az elég volt ahhoz, hogy mindannyiszor kényelmes előnnyel újraválasszák.
Pártjában, a CDU-ban még a kancellársága elején járt körbe egy ismeretlen szerző által költött gúnyvers, amelynek szabad fordításban a lényege, hogy Merkel nem is ember, de nem is gép, az érzéseket még távolról sem ismeri, nincsenek hobbijai (a Bayreuth iránti rajongás nem számít annak), csak a munka és a hatalom érdekli. Az, ami annak idején gúny tárgya volt, valójában a legnagyobb előnye lett az elmúlt 16 évben, állítja a Spiegel egyik szerzője, aki szerint Angela Merkel olyan önfegyelemmel rendelkezik, amit egy férfi nem tudna felmutatni. Mintha semmi sem tudná megrázni vagy kibillenteni, a legnagyobb katasztrófákat is sztoikus higgadtsággal kezeli, a legdurvább támadásokat is egy buddhista nyugalmával reagálja le.
Állítólag egyszer sírta el magát, amikor még környezetvédelmi miniszter volt Helmut Kohl kabinetjében, és a kancellár mogorván lehordta valamiért. Azt mondják, akkor is könnyes volt a szeme, amikor Barack Obamát búcsúztatta, bár sokak szerint ezt a könnyezést már sokkal inkább metaforaként kell értelmezni.
Más érzelmet nehéz beazonosítani a politikusi pályája során, arról pedig semmit sem tud a közvélemény, hogy az egyébként feltehetően létező érzelmeit valójában milyen helyzetekben éli meg. Ez az önuralom gyakorlati haszonnal is járt, és kifejezetten jól jött, amikor a férfiak tesztelték rajta az agressziójukat. Emlékezetes anekdota, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök 2007-ben tudva, hogy Merkelt egyszer megharapta egy kutya, ezért félt tőlük, szabadon engedte a hatalmas fekete labradorját, amikor a Fekete-tengeri rezidenciájukon találkoztak. Angela Merkelnek a szeme se rebbent. „Értem, miért kellett ezt tennie. Be akarta bizonyítani, hogy férfi. Fél a saját gyengeségétől” – mondta később Merkel az incidensről.
Merkel politikai pályafutásának egyik visszatérő kísérő eleme volt, hogy a férfiak folyton alábecsülték. Ebben feltehetően szerepet játszott az is, hogy az unalmas imázsa megtévesztő volt. Nemcsak a 16 kancellári éve, hanem az oda vezető időszak is tanúsítja, hogy valójában mennyire érti és érzi a hatalmi játszmákat, az ellenfelei számára pedig külön zavarba ejtő volt, hogy soha nem játszotta ki a női kártyát. Az a magától értetődőség viszont, amellyel magára vette a kancellári feladatot és a szerepet, ma már legitimitást adott a viccnek, amelyet Alice Schwarzer sem tudott megkerülni, miszerint Németországban a kisfiúk ma már azt kérdezik a szüleiktől, hogy vajon a férfiak is lehetnek-e kancellárok.
Merkelnek köszönhetően Németországban egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy még nem látott férfit a kancellári poszton. Ennek a súlyához érdemes felidézni, hogy 2005-ben elődje, Gerhard Schröder még azt bizonygatta, Angela Merkel nem nőtt fel a feladathoz, hogy kancellár legyen. Tény, hogy ezt a fajta macsóskodást nem tudta és nem is akarta prezentálni, cserébe mellette nevetségesnek és üresnek tűnt mindenki, aki mégis ezzel próbálkozott.
A 16 év alatt mégis az egész világ hozzászokott ahhoz, hogy amikor Merkelt látja, a hatalmat, az erőt látja – csak épp nem úgy, ahogy azt addig megszoktuk. Nem véletlen, hogy amikor a Time magazin 2015-ben megválasztotta az év emberének, olyan tulajdonságait emelte ki, amelyek józan ésszel a politikai siker ellen dolgoztak volna: hogy nincs karizmája, hogy nincs politikai stílusa.
Merkel politikusi felemelkedésének a másik figyelemre méltó motívuma, hogy valójában nem keveredett nyílt összetűzésbe a hatalomban lévő férfiakkal, hanem kivárta azt, hogy hibázzanak. Akkor viszont ellentmondást nem tűrően színre lépett, és kiszorította őket, esélyt sem hagyva nekik a visszatérésre. Helmut Kohl 1999-ben például azzal nyitotta meg az utat előtte, hogy pártfinanszírozási botrányba keverte a CDU-t. Merkel tette, amit tennie kellett: nyílt levélben szólította fel lemondásra az egykori mentorát: Kohl meg volt győződve arról, hogy Merkel ambíciója nem lesz elég az érvényesüléshez. Pár hónap kellett, hogy megválasszák a CDU elnökének. Németország legmacsóbb pártját állította maga mögé.
Volt kleines Mädchen – Helmut Kohl kislányozta le –, és volt Mutti, ami sértegetésből lett a megbízhatóság kulcsszava. A hatalmi védjegyei ma már önálló életre keltek, és ennek az iróniáját a Spiegel egyik cikke foglalta össze igazán szórakoztatóan. A cikk szerzője, Christoph Hickmann először Merkel egyenruháját, a nadrágkosztümöt vizsgálja meg közelebbről, rácsodálkozva, hogy a leköszönő kancellár nem élt a lehetőséggel, amely nyitva áll minden nő előtt: hogy nem unalmas öltönyöket kell hordania, hanem divatozhat kedvére. Szerinte Merkel blézerei nem nevezhetők sem nőiesnek, sem férfiasnak, egyetlen konkrét célt szolgáltak: a ruhaválasztásával – ahogy a politikai döntéseivel – nem hibázhatott a kancellár.
A visszafogottsága és az önuralma ellenére is diplomáciai eszköz lett a mimikájából, amely néha mintha minden kontrollt nélkülözne, a grimaszai, a szemforgatása inspirálóan hatott a mémekre. De kevés gesztusa volt olyan inspiráló, mint a kéztartása. Merkelnek sikerült egy zseniális mozdulattal megoldást találnia az örök problémára, miszerint mihez kezdjünk a kezünkkel, ha semmit sem tudunk kezdeni vele.
A Merkel-rombuszt (Merkel-Raute) mindenki felismeri, önmagában is politikai kommunikációs eszköz lett, egy olyan pragmatikus megoldás, amelyet könnyű Merkel politikai hozzáállásával azonosítani. Amikor a most megválasztott kancellár, Olaf Scholz a Süddeutsche Zeitung magazin címlapján ezzel a kéztartással pózolt, mindenki egyből tudta, hogy kell érteni.
És ugyanígy Merkel sajátja volt a lefelé görbülő száj, amellyel ellenállt minden olyan tanácsnak, amely azt sugallta, hogy mosolygással előbbre lehet jutni. Merkel arckifejezése különösen a sokat vigyorgó egykori kollégák, Silvio Berlusconi, Nicolas Sarkozy vagy Gerhard Schröder mellett volt igazán kontrasztos – írja a Spiegel. Merkelt nem nagyon lehetett vigyorgáson kapni, de mosolygáson is ritkán. Ezzel viszont lányok és nők generációinak bizonyította be, hogy a társadalmi felszólításokkal ellentétben nem kell mindig mosolyogniuk, elvégre lefelé görbülő szájjal is lehet valakiből kancellár.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
