Eddig a Kelet felé húztunk, oda kötöttek a szövetségeink is, mégis, Magyarországnak a Nyugathoz kell tartoznia, az európai értékeket kell képviselnie.
Bármelyik hírlap véleményrovatában felbukkanhatna 2025-ben a fenti mondat változtatás nélkül, pedig Szabó Magda Az a szép, fényes nap című drámájának története egy több mint ezer évvel ezelőtti korszakról szól: az utolsó napról azelőtt, hogy Vajkot királlyá koronázzák, és István néven a római pápához hűséges, keresztény uralkodó válik belőle. Mégis: ha a fő felvetését így foglaljuk össze, azonnal érthetővé válik, miért vette elő most a debreceni Csokonai Nemzeti Színház épp ezt a színdarabot, túl azon persze, hogy Debrecenben, Szabó Magda szülőhelyén és máskülönben is a számára legfontosabb városban sosem jelenthet nagy kérdést, miért vesznek elő Szabó Magda-műveket. (Nemes és helyes vállalása a debreceni színháznak, hogy ápolja Szabó Magda örökségét; néhány éve írtunk a Für Elise című, remek előadásról is ugyanitt.)
https://hvg.hu/kultura/20230202_szabo_magda_elete_fur_elise_debrecen_csokonai_szinhaz_kritika_rackevei_anna
A színdarabot csaknem ötven évvel ezelőtt mutatták be először – 1976-ban a Nemzeti Színházban, Sinkovits Imre főszereplésével –, és alighanem akkor, több mint egy évtizeddel a rendszerváltás előtt sem kizárólag Bizánc, Róma vagy Augsburg kérdései foglalkoztatták a nézőket, és ez fél évszázad múlva ismét így van. Ami azért nem azt jelenti, hogy aktuálpolitikai darabról lenne (akkor sem, ha „aktuális” alatt 1976-ot, és akkor sem, ha 2025-öt értünk), hiszen Szabó Magda tényleg az ezer évvel ezelőtti viszonyokról írt, keleti, pogány gyökerű magyarságról, nem igazította a témafelvetésnél jobban a mához a darabot. Habár nézőpont kérdése, hogyan állunk az aktuális korhoz: úgy-e, hogy a huszadik-huszonegyedik században egy alapvetően európai nép kelet felé igazodásának vagyunk tanúi, mert akkor ilyen értelemben már nem paralel a két helyzet a drámában írtakkal, ahol egy alapvetően keleti országról van szó; vagy épp azt gondoljuk, az a rövidke „nyugatias” időszak volt csupán a kitérő. A mostani debreceni előadás rendezője, Kukovecz Ákos ebben nem foglal állást.
A színdarab szimbolikusan épp ott kezdődik, ahol a Nyugatba beolvadni készülő magyarok – „Még fiatal nép vagyunk Európában”, fogalmaz Vajk – „elvarrják” az utolsó szálat, ami még a keleti gondolkodáshoz köti őket: Géza fejedelem épp agyonszúrta az együttműködni – azaz elveit feladni – semmiképpen nem hajlandó sámánt. És a darab addig tart, amíg Vajk neve először hangzik el Istvánként. A kettő között Vajk apja, Géza intézi az utolsó diplomáciai feladatokat a koronázás előtt, és ezek a diplomáciai feladatok a leginkább úgy foglalhatóak össze: legalább a látszatát sikerüljön kikényszeríteni annak, hogy egyik napról a másikra tényleg átállunk a Nyugathoz, aztán még ráérünk mindezt valahogy lenyomni az ellenzék torkán.
F. Tóth Gergely
De vajon kinek van igaza? Aki azt mondja, hogy igenis a morális értelemben nagyobbik jót kell szem előtt tartania egy nemzetnek még akkor is, ha ez áldozatokkal, esetleg valamilyen szintű önfeladással jár? Vagy annak, aki – mint a darabban az augsburgi csata túlélője – úgy véli, a múltunk meggyalázása, ha egy elágazásnál másik úton megyünk tovább, mint eddig, pláne, ha abban az irányban olyanok között kanyarog az út, akikkel nehezen tudunk közösséget vállalni? Netán annak, aki a belső bomlasztásban hisz, abban, hogy elég úgy tenni, mintha betagozódnánk a Nyugatba, de valójában csak kihasználjuk az így kapott lehetőségeket, és amint lehetőségünk nyílik rá, ismét szembefordulunk velük?
Már a színdarab ilyen kérdésfeltevéseiből is látszik, hogy az Az a szép fényes nap akkor is izgalmas, ha nem próbálunk benne a mai Magyarországra rímelő párhuzamokat keresni, hiszen ezek a felvetések örökérvényűek, drámaiságukat pedig az biztosítja, hogy nincs rájuk adható egyértelmű és megfellebbezhetetlen válasz. Azaz mindenkinek igaza van – de elfér a több igazság egymás mellett? És ha politikáról van szó, elfér? Persze, hogy nem. Ez adja a parazsat, ami izzásban tartja a drámát.
Komlódy Márk, Balázs-Bécsi Eszter
F. Tóth Gergely
Kukovecz Ákos rendező Debrecenben fogja ezt a darab parazsat, és mellétesz még egy nagy lapátnyival. A Csokonai Színház már eleve speciális térben – a nagyszínpad alatti, máskor a közönség számára nem is látható „árokban” – bemutatott előadása, talán kijelenthető, sehogyan sem állhatna távolabb a „korhű, rizsporos” feldolgozástól, legfeljebb ha emberek helyett hologramok vagy a mesterséges intelligencia játszana benne. Ha azt mondtam, a színdarab azok számára is izgalmas, akik nem keresnek benne aktuális utalásokat, a rendezés miatt hozzátoldhatom azt is:
olyan művészi szabadság és frissesség árad belőle és annyi innováció van benne, hogy a debreceni Az a szép fényes nap még azok számára is élményt jelenthet, akiket az egész színdarab nem is érdekli egyáltalán.
A nézők mintha valamiféle experimentális goth rockkoncert helyszínére érkeznének színház helyett, a háttérben dobszett és szintetizátor, fontos szerepet kap az elektromos gitár is, de ehhez a stílushoz igazodnak az először meglátott jelmezek, kellékek, ékszerek és parókák (?) is. Aztán persze előkerülnek a „korhű” – vagyis azt idéző – jelmezek is (tervező: Elise Paris Turco): ennek többnyire a tisztasághoz van köze, még ha ez nem is feltétlenül a legpozitívabb jelző ennek az előadásnak a világában. Például a Tata nevű szereplő, Vajk nevelője inkább gúny és irónia tárgya „régimódi” erkölcseivel: Csata Zsolt nagyszerűen karikírozza ezt a figurát, aki egyszerre érzi magát erkölcsileg feljebb valónak a többieknél, egyszerre fél – épp ezért – a többiektől, ugyanakkor Csata alakításában nem kevés önteltség is van. De az alakítás attól igazán emlékezetes, hogy mennyire emberi is, hiába karikatúra: emlékezetes, ahogyan Csata kifejezi undorát az eltakarítandó holttestektől, vagy épp az emberi butaságtól.
Bolla Bence József, Pálóczi Bence
F. Tóth Gergely
De ő – ahogy a jelmeze is mutatja – már a múlt embere, itt már nincs nagy jövője. Hiszen Szabó Magda olyan világot írt meg, amelyben reálpolitikusokra van szükség, olyan emberekre, akik megpróbálnak ugyan tárgyalni, de ha nincs más megoldás, végül késsel hallgattatják el azt, aki bajt hozhat a nép fejére.
Mert végső soron a politikus az, aki eldönti, mit nevezünk a nép fejére hozott bajnak.
Ehhez a világhoz pedig tökéletesen illik a Kukovecz által létrehívott rockkoncert, mert ha rendkívül meghatározó is a vizualitás, persze nem öncélú ez az extravagancia: épp a farkastörvényeket támasztja alá a zene vadsága. Vagy máskor a pogány dalok kapnak így még a szerző által megírtnál is nagyobb szerepet: hiszen már a dráma címe is egy olyan pogány dalra utal, amit a lehető legjobb szándékú, legtisztább lelkű lány énekel az udvarban, ám mivel holnaptól a szép új világban tiltva van minden, ami pogány, ennek a dalnak is mennie kell. Jó szimbóluma ez a politika kompromisszumképtelenségének: nem lehet csak félig meghozni a döntéseket még akkor sem, ha a másik féllel értékes dolgok is elvesznek. Vagyis pontosabb ezt kérdésként megfogalmazni: tényleg nem lehet? Erről is szól a darab. És arról, hogy mivel jár, ha nem lehet.
A zenén és a látványon kívül is igaz az előadásra a már említett művészi szabadság és frissesség; épp ez az, ami miatt a bemutatón, ha az ember nem tudja, hogy vészmegoldásról van szó, fel sem tűnik, hogy beugrás történt: az egyik színész helyett ekkor Elise Paris Turco jelmeztervező lépett fel, de szavait más színész olvasta fel. És az ötlet tökéletesen illeszkedett az előadás szövetébe, mert az olyan, mint a színpadon a megcsonkított testet jelölő ruhadarabok: összetépett, és az adja meg sajátos és magával ragadó esztétikáját.
Elise Paris Turco, Csata Zsolt
F. Tóth Gergely
Ötletes az eszközhasználat is: Kukovecz – nagyon szimpatikus módon – mindent a nézőre bíz, semmi nem jelenik meg, amit mondanak, a fegyverek használatát ostorcsapás jelképezi, a festményt egy ékszer, a diadémot trófea és így tovább. További rétegeket ad a műhöz Katona Gábor koreográfiája, amely nagyszerűen használja a „díszletet”, azaz főképp köteleket és szintén kötélként (is) funkcionáló vásznakat. Hiszen a fentieken kívül az előadásnak fontos témája még a szabadság kérdése is:
szabad-e, akit köt a politika, szabad-e, aki másnak engedelmeskedik, ha önszántából teszi?
Erre erősít rá ez a vissza-visszatérő szimbólum.
Kukovecz azzal sem törődik, kit játsszon férfi és kit nő, pontosabban dehogyisnem törődik vele, csak épp azzal nem, mit is sugall a név. Hiszen a főszerepet, a minden szálat mozgató, gőgős uralkodót, Gézát nő játssza, Szász Gabriella. Szó nincs itt polgárpukkasztásról; itt a színház erejéről van szó. Szász ugyanis bizonyítja, teljesen mindegy, mi a név, mi a nem, itt egy eszme kap testet. Szász pedig tökéletes az egyszerre kegyetlen és könyörületes Gézaként: egyértelművé teszi, hogy sem kegyetlensége, sem könyörülete nem jelleméből, hanem az eszéből fakad, abból, hogy pontosan tudja, mikor mit kell tennie, és azt is, hogy másoknak mit. Épp ezért írom, mindegy a szereplő neme: Szász Gabriella minden pillanatban tudja uralni a színt, és ennyi a fontos. Kivéve az utolsó jelenetben, de ott ez a feladata, ahogyan a Vajkot játszó Komlódy Márknak is az, hogy az egész előadás alatt kitartó, enyhén korlátoltnak ható jámborságáról ekkor derüljön ki, mi is van mögötte.
Szász Gabriella
F. Tóth Gergely
Intenzív száz percet old líraivá kettejük végső, csendes nagyjelenete egy előadásban, amely megmutatja, a színművészeti egyetemen frissen végzett rendező, Kukovecz Ákos milyen sokat tud a hatáskeltésről. Ami nem szinonimája, hanem ellentéte a hatásvadászatnak: ha erős jeleket is használ rockgitártól akár a BDSM szubkultúrát idéző kiegészítőkig, mindezt azért teszi, hogy zsigeribbé tegye mindazt, amiről a színdarab szól. Ha eközben fel is villanyoz az expresszivitása, az csak mindennek az ugyancsak kellemes mellékhatás.
