Tudjuk-e még, hogy mi a kaland? A természet erejével szembesülve a legtöbbször technológiai vívmányokba próbálunk kapaszkodni – lásd a légkondicionáló megdicsőülését ezen a nyáron –, és próbáljuk legyőzni a nehézségeket, de milyen az, ha mi magunk keressük a kihívást, a kellemetlenséget, a diszkomfortot?
Kevesen keresik annyira aktívan és intenzíven a választ ezekre a kérdésekre, mint a BBC Earth sztárműsorvezetője és hivatásos kalandora, Ben Fogle. Fogle tekintélyes életrajzában kipipálhatja a legklasszikusabb kalandokat és teljesítményeket: megmászta az Everestet, átevezte az Atlanti-óceánt, megjárta a Déli-sarkot. És az Északit. Közben könyvet írt, dokumentumfilmet készített.
A műsorvezető tévés munkássága kiprovokált olyan hasonlatokat, hogy David Attenborough után ő a BBC Earth új rocksztárja, de egy online kerekasztalbeszélgetésen elhangzó a felvetésre először csak mosolyogva reagált, majd határozottan kijelentette: „Attenborough az isten, és őt nem lehet pótolni. Nincs senki olyan, mint Attenborough. Számomra hatalmas inspiráció ő, és hízelgő, ha emberek élvezik a műsoraimat, több száz órányi tévéműsor van mögöttem, és külön örülök, hogy ezek most már távolabbi nézőkhöz is eljutnak.”
Úgy tűnik, hogy a kalandori és tévés karrierjében most elért egy olyan ponthoz, amikor a modern világ már nem kínál elég nagy kihívást. Mit tesz ilyenkor a kameraérzékeny adrenalinhajhász? Felcsavarja a diszkomfortot. Fogle és műsorvezető társa, Dwayne Fields legújabb műsorában, A Nílus felfedezésében (Race for the Nile) ez azt jelenti, hogy visszautaznak az időben, és az 1800-as évek adottságait és lehetőségeit használva rekonstruálnak egy régi, történelmi kalandot.
A viktoriánus kor egyik kínzó kérdése volt, hogy mégis honnan ered a Nílus. A kérdés annyira kínzó volt, hogy verseny kerekedett a válaszért, a kor legnevesebb felfedezői, Dr. David Livingstone, Richard Francis Burton, John Hanning Speke és Henry Morton Stanley vetették bele magukat Afrikába, hogy megtalálják a forrást.
https://www.youtube.com/watch?v=EtiOoT7N6Yc
Fogle és Fields az ő útjukat követi végig, de hogy a kaland még nagyobb kihívás legyen, a korabeli felszereléssel: azt eszik, azt isszák, azt viselik és úgy alszanak, amit és ahogy annak idején Livingstone-ék tették. Ez az, amit ma talán immerzív élménynek neveznénk, de Fogle azért egyértelművé teszi, hogy százszázalékosan nem lehet rekonstruálni a körülményeket Hogy csak az egyik legkézenfekvőbb példát említsük: a tévések a malária ellen alaposan begyógyszerezve indultak neki, miközben Livingstone az afrikai felfedező útjai során becslések szerint 30 alkalommal betegedett meg.
Míg Livingstone történelmet írt Afrikában, addig a tévések leginkább szórakoztatni akarnak. Az 1800-as években a világ megismerése, a felfedezés és a tudás, és persze a túlélés volt a tét – a vízilovak, oroszlánok és a moszkitók nem viccelnek –, egy tévéműsornál viszont a nézettség az. Egy ilyen emberkísérletből azonban ennél többet is ki lehet nyerni: például némi önismeretet.
Ben Fogle és Dwayne Fields A Nílus felfedezésében
BBC Earth
Vajon egy ilyen viktoriánus kaland mit tanít nekünk arról, ahogyan ma élünk? Vajon a minket körülvevő komfort kiöli-e belőlünk a kalandorságot és a kíváncsiságot? Ben Fogle hajlott arra, hogy igennel válaszoljon a HVG kérdésére:
Valóban, a mai világ puhábbá tett minket. Nyilván a fejlődés jó, egy szóval sem állítom, hogy nem az. De szerintem fontos, hogy néha szenvedjünk is.
Úgy gondolom, szükségünk van arra, hogy néha távlatosan nézzük az életet. Számomra pontosan ezt adta meg az egész élmény: annak a perspektíváját, hogy a viktoriánus felfedezőknek mit kellett elviselniük, min kellett keresztülmenniük. Még így is sok bizonytalanságot ki tudtunk iktatni, például hogy hirtelen belebotlunk egy nagyon veszélyes csoportba, amelynek tagjai nem akartak minket ott látni. Mi ezt a 21. században csináltuk, de attól még betekintést ad abba, hogy ezek az emberek hogyan éltek, és ezt az élményt megkapom a többi műsoromtól is.”
Hogy mi kell egy jó kalandhoz? „Nyitottság, átgondoltság, magabiztosság és kicsi ego. Nagy egóval azért nem lehet belevágni, mert a kaland az emberekről és a helyekről szól. Számodra lehet kihívás, de részese vagy, nem pedig a kiváltságosa a kalandnak” – magyarázta a HVG-nek, majd kijózanító választ adott arra a kérdésünkre, hogy honnan jön a kalandéhsége. „Nem akarok kliséket előhúzni, de tényleg egy életünk van, és akár élhetnénk is. Az egyik kedvenc mondásom, hogy életet adj hozzá a napjaidhoz, ne pedig napokat az életedhez. Lehet, hogy komoran hangzik, de amikor majd a halálos ágyamon fekszem, szeretnék majd arra gondolni, hogy mennyi mindent megtettem, mennyi mindent megtapasztaltam, milyen sok embert megismertem. Hogy tényleg mindent kihoztam ebből a játszótérből, amit világnak ismerünk. és hogy mindezt nagy szívvel és nyitott szemmel tettem.”
Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy a kalandorság még ma is macsó műfajnak számít. Ben Fogle viszont szembe ment ezzel a címkével, amikor a nyilvánosság előtt kezdett el beszélni a mentális problémáiról, a szorongásáról, az összeomlásairól és a kiégéséről, vagy épp az ADHD-diagnózisáról.
Azt gondolom, hogy egy igazán férfias példakép elismeri a gyengeségeit,
felvállalja azokat a dolgokat, amelyek kihívást jelentenek neki. Ezekről a problémákról mindig is nyíltan beszéltem, a jövőben is ezt fogom tenni. Ezt egyfajta felelősségnek is érzem” – magyarázta.
Ben Fogle 25 évvel ezelőtt lépett be a celebség előszobájába egy reality szereplőjeként. A Castaway 2000 című műsor is felért egy kalanddal, pontosabban, ahogy Fogle fogalmaz: fenntarthatósági és közösségi kísérlet volt, aminek a kedvéért feladta jól fizető londoni állását. A résztvevők csoportját Skóciában, a távoli Taransay-szigeten magára hagyták egy évre, és meg kellett tanulniuk túlélni és együttműködni. Fogle nem túloz, amikor azt mondja, a műsor megváltoztatta az életét, és a környezetvédelem új értelmet nyert a munkájában is.
A műsorban szerzett népszerűségét Ben Fogle tévés karrierre váltotta. „Eleinte az állatok álltak a figyelmem középpontjában, de olyan 15 évvel ezelőtt elkezdtem érdeklődni az emberek iránt. És az embereket most már ugyanolyan lenyűgözőnek és érdekesnek találom, mint a nagy kalandokat vagy az állatokat” – mondja.
Azért nem hátrány, ha ezek az emberek nagy kalandba vágnak. Magyarországon talán A vademberek Ben Fogle-lal a legismertebb műsora, amelyben olyan embereket mutat be, akik hátat fordítottak a civilizációnak és a kényelemnek, hogy elhagyatottabb, természethez közelebbi életet éljenek a világ legeldugottabb pontjain. A sorozat 2013 óta fut (a legújabb évada június végétől látható a BBC Earth csatornán), az évek során több mint 130 epizódban mutatta be különböző történeteket, így ugyanennyi különleges életútba engedett betekintést. A Vademberek egyik legfontosabb húzóereje Fogle empatikus stílusa: nemcsak megfigyelője, hanem részese is egy-egy epizód erejéig ezeknek a különleges életeknek, és közben sikerül hitelesen közvetítenie nemcsak ezeknek a döntéseknek a szépségét és furcsaságát, ugyanakkor a kihívásaikat is.
Ben Fogle a Vademberek egyik epizódjában Ugandában
BBC Earth
Sokan a modern kor nyomása elől menekülnek, a kivonulás jelenti a megoldást számukra a pénzügyi nehézségekre, a vállalati munkával járó stresszre, a személyes traumákra vagy úgy általában a társadalmi nyomásra. A műsorban felbukkannak olyanok is, akik önként választották a remeteséget, és a civilizációs komfortból nézve embert próbáló helyeken – távoli szigeteken, sűrű dzsungelekben, sarkvidéki tundrán vagy a sivatagban – próbálnak meg egyedül boldogulni. És persze többen megpróbálják a kezükbe venni az életüket, és az önellátásra vállalkoznak. Ben Fogle-t nem csak a rácsodálkozás vezérli, hanem igyekszik megérteni ezeknek az embereknek a motivációit, belelátni a döntéseikbe, megmutatni a bátorságukat és a leleményességüket. De ugyanígy megmutatja a rendszeren kívüli élet buktatóit és nehézségeit is: állandó környezeti veszélyek, fizikai és pszichés megterhelés, szélsőséges időjárási és éghajlati viszonyok, elszigeteltség és párkapcsolati feszültségek, unalom vagy épp orvosi vészhelyzetek. A kimerítő nehézségek ellenére a műsorban szereplő emberek azért választják a kívülállást, a leválást a civilizációról, mert az olyan szabadsággal és elégedettséggel tölti el őket, amit a modern társadalom ritkán biztosít.
A kanapé és a légkondicionáló kényelméből egy ilyen döntés őrültnek, de legalábbis nehezen érthetőnek tűnhet. Hogy hol van a határ a bátorság és az őrültség, az álmok és a rémálmok között, azt az epizódok közben néha nehéz eldönteni. „Az évek során találkoztam bátor emberekkel, olyanokkal, akik csak átadták magukat az új életük egyszerűségének, de találkoztam olyanokkal is, akik túlságosan is nagy kockázatot vállaltak. Az újabb epizódok forgatása során látogattam meg egy nőt, Randilynt, Missouriban, aki a szamarával és a szekerével lényegében az autópályán él.
Sokkoló volt ezt látni, az ő esetében például azt gondolom, hogy túlságosan is nagy kockázatot vállalt. Közben meg fontosnak tartom, hogy nyitottan fogadjam mások döntéseit arról, hogy milyen életet élnek. Egyetértek velük? Nem mindig, de nem is az én dolgom, hogy áldásomat adjam a döntéseikre. Engem is sokat kritizáltak a kihívások miatt, amelyeknek alávetettem magam, legyen szó az Everest megmászásáról vagy az Atlanti-óceán átevezéséről. Engem ez különböztet meg.”
A Nílus felfedezése szeptember 11-étől látható a BBC Earth csatornán. Az első epizódót 21 órától vetítik.
