A halakból készült ételek és a számtalan változatban elkészített hallevesek több évszázados múltra tekinthetnek vissza, de a klasszikus értelemben vett halászlé csak az őrölt pirospaprika elterjedésével, a XVIII–XIX. század fordulóján alakult ki.

 Bizonyos Gróf Hoffmansegg 1799 és 1812 között három kiadásban is megjelent német nyelvű útleírásában egyik magyarországi ebédjéről így számol be: „Az első fogás pontyból készült, melyet borsos lében főztek. Az itteniek» halászly«-nek nevezik ezt, s a halrészek fűszerezésére a törökborsot használják.” (Az őrölt paprika akkori elnevezése.)

 A paprika használata azonban ekkor még nem volt egységes az ország egész területén. Horváth József Elek író, jogász, kaposvári iskolaigazgató a Pesten rendszertelenül megjelent, mindössze két évfolyamot (1831–1833) megért Sas című irodalmi és társadalomtudományi folyóirat 1832-es számában a következőket írta: „Összveszednek tudniillik mindennemű halat s annál jobb, minél többnemű kevertetik össze, ezeket darabokra metélvén, bográcsba rakják s megsózván, egy egész paprikát s fél marok vörös hagymát közibe hintnek s ekképpen a bográcsba befojtván tulajdon gőzében párolják. Annakután egy kis sárgás rántást csinálnak, melyet feltöltenek vízzel kevert vörös borral – melybe ismét petrezselymet és kakukkfüvet hánynak –, felöntik s egyszer felforrni engedvén kitálalják.”

  A halászlé receptje nyomtatott szakácskönyvben először Németh Susánna: Nemzeti Szakácsné című, 1835-ben Kassán megjelent főzőkönyvében bukkan fel. Receptkönyvének olyan sikere volt, hogy már 1836-ban újra kiadták, és 1919-ig még 11 kiadást ért meg. A hölgy egyébként álnéven írt, német források szerint valódi neve Susanne Wigand, a nyomdatulajdonos és kiadó Wigand testvérek családjának nőtagja. Az 1835-ös kötet eredeti „Paprikás hal vagy halászlé” receptje tömören fogalmaz: „E’ végre többféle halat meg kell tisztítani, megmosni, megsózni, azután egy darab vajon hagymaszeleteket megpirítanak, a’ halat hozzáteszik és paprikával meghintik. Egy kis idő mulva kevés liszttel meghintik, ha ez megpirult, levet és savanyú tejfölt öntenek bele.”

 A későbbiekben – egészen a XX. század első harmadáig jellemzően "szegedi"  jelzővel ellátott halászléreceptek találhatók a szakácskönyvekben.  Az igazán autentikusnak mondható szegedi halászlé Hüppmann Antal: A valódi szakácsművészet című receptkönyvének harmadik – „tetemesen bővített” – kiadásában jelent meg 1864-ben. „Vesznek négyféle halat, úgymint pontyot, harcsát, kecsegét és süllőtt; 4 evőkanálnyi paprikát, 2 evőkanálnyi sót, s annyi vöröshagymát, a mennyi egy közönséges tányérra ráfér, s annyi vizet, hogy a földarabolt halat legalább három ujjnyival haladja meg. A vasbográcsba – melyet szabadban szolgafára akasztanak, otthon pedig vaslábra helyeznek úgy, hogy a láng jól körüljárja – először is a sót hintik; azután a megtisztított halak farkaik levágván, a vért a bográcsba csepegtetik; – legalul helyezik a hal-fejeket, azután a feldarabolt pontyot, harcsát, kecsegét és süllőt – a mint t.i. keménységök szerint egymásután következnek – helyezik egymásfölé; végre a vizet töltik rá, s mérsékelt tűz mellett főzik egy óráig; a paprikát és a vöröshagymát akkor vetik bele, midőn forrni kezd. A halat keverni nem szabad, nehogy szétmáljék, hanem riszálni kell, nehogy a bográcshoz égjen. A fönnebbi arány 10 font hal után veendő.”

hvg.hu

Rézi néni (Doleskó Teréz) szegedi főzőasszony először 1876-ban megjelent Szegedi Szakácskönyv című receptkönyve 1931-ig 16 kiadást ért meg. A kiadásokban alig egy tucat szegedi recept található, így a „szegedi” jelző inkább csak a szerzőre és a nyomdára vonatkozik, bár a hatodik kiadástól az utóbbi is Budapestre került. Halászléreceptje a tálalásra is útmutatót ad: „A halpaprikást hosszú lével kell hagyni; ha a hal bográcsban főtt, avval adjuk föl az asztalra, a bográcsot koszorúra állítva, és belőle a háziasszony szedjen minden vendégnek néhány darabot a tányérjára.”

  Zilahy Ágnes 1891-ben megjelent Valódi Magyar Szakácskönyv című kötete két szegedi halászlé receptjét is közli. Az 1894-es, harmadik kiadásban található leírás egy olyan gasztrotörténeti tévedést cáfol, mely szerint a passzírozás újkori fogás lenne. A szokásos kezdő lépések után ez olvasható: „Amikor a tulajdonképpeni halászlé megfőtt, mindenestől áttörjük szitán, a sűrű levet visszaöntjük a lábosba, s jókora szegedi paprikát teszünk bele. Vagy egy percig főni hagyjuk a paprikával, azután belerakjuk a haldarabokat, annyi vizet öntünk rá, hogy az a halat ellepje s befödve nagyon gyors tűz mellett vagy negyedórát főni hagyjuk.”

/A teljes cikk – további érdekes részletekkel - Horváth Dezső tollából a Műértő 2015.szeptemberi számában olvasható./

 Megjegyzés: Ha kedvet kaptak a halászlé főzéshez, akkor ajánljuk legújabb kori tökéletes receptünket.