A NYT felhívta minden "elvi alapon politizáló" képviselő figyelmét arra, hogy igyekezzék az adócsökkentési csomag elfogadását megakadályozni. A Bush-terv ellen februárban épp e lap hasábjain tiltakozott fizetett hirdetésben 450 amerikai közgazdász-tudós, köztük tíz Nobel-díjas, így a Magyarországon is megjelent könyveiről ismert Paul A. Samuelson, Franco Modigliani és Robert M. Solow. S bár Tom DeLay frakcióvezető úgy vélekedett, a háború árnyékában semmi nem fontosabb az adócsökkentésnél, a szakértők óva intenék a honatyákat attól, hogy a költségvetési deficit-spirál kialakulásában és az államháztartás tartós eladósodásában segédkezzenek.
Eredetileg nem az iraki háború, hanem az elhúzódó dekonjunktúra miatt hirdette meg a demokraták által bírált, a tehetősebb családoknak – például az osztalékadó megszüntetésével – a szerényebb jövedelműeknél nagyobb segítséget jelentő új adópolitikát Bush. Pedig gondolhatott volna a háború költségeire is. Volt, aki erre figyelmeztette, igaz, a tengeren túlról: Samuel Brittan, a The Financial Times vezető publicistája már az Egyesült Államok afganisztáni bevonulása előtt azt kérdezte cikke címében, "Ki fizeti a háborút?", s úgy vélekedett, a tálibok hatalmának megdöntésére készülő amerikai kormányzat rövidesen nem adócsökkentéssel fogja ösztönözni a gazdaság szereplőit, hanem azzal lesz elfoglalva, hogyan kerülje el az adóemelést. Pedig akkor még szóba sem került Szaddám Huszein hatalmának megdöntése amerikai katonák százezreivel.
Amire egyébként 80 milliárd dollárt már kapott Bush, s a pótköltségvetést a kongresszus mindkét háza megszavazta. A háború elhúzódásával egyre növekvő kiadások és a csökkenő adóbevételek miatt aggodalmaskodó közgazdák látványos lázadása azért figyelemre méltó, mert a tervezett adócsökkentés minden családnak juttatna valamit. Nem túl népszerű javaslat azt megvonni tőlük, amit még meg sem kaptak - bár ez sem ilyen egyszerű: a NYT még az újabban 350 milliárd dollár körül kialakuló kompromisszumos adócsökkentési javaslatot sem tartja elfogadhatónak, mert feltételezése szerint a mérséklődő bevételek miatt az oktatási, az egészségügyi és jóléti kiadásokat fogja a kormány megnyirbálni.
Magyarországon, ha nem is lázadoztak látványosan, már 2001-ben morgolódtak a gazdaságkutatók amiatt, hogy az Orbán-kormány a nyáron elkezdett látványos pénzosztással felborítja a költségvetést. Senki nem figyelt rájuk. Egy évvel ezelőtt, a választásokat megelőzően már úgy szólt a szakértői kánon: bárki győzzön, gazdaságpolitikai korrekciót kell végrehajtania a költségvetési hiány lefaragása érdekében. Nem ez történt. Az osztogató politikát átvéve s prolongálva a Medgyessy-kormány végül a bruttó hazai termék 9,6 százalékára rúgó, rekordméretű deficittel zárta a tavalyi évet. Le is került a napirendről rögvest a gyors adócsökkentés terve.
Hasonlóképpen pergett le minden kritika a forint árfolyamát másfél év alatt 15 százalékkal megerősítő Magyar Nemzeti Bank (MNB) vezetőiről. Hiába zúgolódtak az azonos devizabevételért kevesebb forintot kapó exportőrök, hiába aggodalmaskodtak a kutatók a versenyképesség gyors romlása miatt, a jegybank kitartott az erős forint politikája mellett - míg januárban egy spekulációs támadással a megváltoztatására nem kényszerült. A piac kényszerítette korrekcióra az MNB-t, nem a szakértők érvei.
Eredetileg nem az iraki háború, hanem az elhúzódó dekonjunktúra miatt hirdette meg a demokraták által bírált, a tehetősebb családoknak – például az osztalékadó megszüntetésével – a szerényebb jövedelműeknél nagyobb segítséget jelentő új adópolitikát Bush. Pedig gondolhatott volna a háború költségeire is. Volt, aki erre figyelmeztette, igaz, a tengeren túlról: Samuel Brittan, a The Financial Times vezető publicistája már az Egyesült Államok afganisztáni bevonulása előtt azt kérdezte cikke címében, "Ki fizeti a háborút?", s úgy vélekedett, a tálibok hatalmának megdöntésére készülő amerikai kormányzat rövidesen nem adócsökkentéssel fogja ösztönözni a gazdaság szereplőit, hanem azzal lesz elfoglalva, hogyan kerülje el az adóemelést. Pedig akkor még szóba sem került Szaddám Huszein hatalmának megdöntése amerikai katonák százezreivel.
Amire egyébként 80 milliárd dollárt már kapott Bush, s a pótköltségvetést a kongresszus mindkét háza megszavazta. A háború elhúzódásával egyre növekvő kiadások és a csökkenő adóbevételek miatt aggodalmaskodó közgazdák látványos lázadása azért figyelemre méltó, mert a tervezett adócsökkentés minden családnak juttatna valamit. Nem túl népszerű javaslat azt megvonni tőlük, amit még meg sem kaptak - bár ez sem ilyen egyszerű: a NYT még az újabban 350 milliárd dollár körül kialakuló kompromisszumos adócsökkentési javaslatot sem tartja elfogadhatónak, mert feltételezése szerint a mérséklődő bevételek miatt az oktatási, az egészségügyi és jóléti kiadásokat fogja a kormány megnyirbálni.
Magyarországon, ha nem is lázadoztak látványosan, már 2001-ben morgolódtak a gazdaságkutatók amiatt, hogy az Orbán-kormány a nyáron elkezdett látványos pénzosztással felborítja a költségvetést. Senki nem figyelt rájuk. Egy évvel ezelőtt, a választásokat megelőzően már úgy szólt a szakértői kánon: bárki győzzön, gazdaságpolitikai korrekciót kell végrehajtania a költségvetési hiány lefaragása érdekében. Nem ez történt. Az osztogató politikát átvéve s prolongálva a Medgyessy-kormány végül a bruttó hazai termék 9,6 százalékára rúgó, rekordméretű deficittel zárta a tavalyi évet. Le is került a napirendről rögvest a gyors adócsökkentés terve.
Hasonlóképpen pergett le minden kritika a forint árfolyamát másfél év alatt 15 százalékkal megerősítő Magyar Nemzeti Bank (MNB) vezetőiről. Hiába zúgolódtak az azonos devizabevételért kevesebb forintot kapó exportőrök, hiába aggodalmaskodtak a kutatók a versenyképesség gyors romlása miatt, a jegybank kitartott az erős forint politikája mellett - míg januárban egy spekulációs támadással a megváltoztatására nem kényszerült. A piac kényszerítette korrekcióra az MNB-t, nem a szakértők érvei.