Ezzel egy időben nyílt meg a négy kerületi, a Klauzál, a Rákóczi, a Hunyadi téri és a Hold utcai csarnok is. Az egyetlen budai vásárcsarnokot, a Bomba – mostani nevén Batthyány – téren öt évvel később adták át. A vásárcsarnok-avatókkal párhuzamosan a főváros drákói szigorral bezáratta mind a 44 utcai piacát, ahol akkortájt 4-8 ezer árus kínálta portékáját, és a kereskedőket a fedett csarnokokba terelte. A csarnokhálózat kialakításának ugyanis éppen az árusok teremtette káosz volt az egyik fő oka. A piacok a legelemibb egészségügyi követelményeknek sem feleltek meg, víz nem volt, egymás mellett árulták az élő állatokat és az élelmiszereket, az utcák szeméttel, megromlott élelmiszerrel voltak tele. A bódék, ponyvasátrak között alakultak ki a város fertőzésveszélyes rágcsálótelepei. A Közélelmezési Bizottság olyan, immár világvároshoz méltó kiskereskedelmi hálózat létrehozását tűzte ki célul, amelyben megfelelő higiéniás körülmények között ellenőrzött élelmiszerek kerülhetnek csak forgalomba. Miután úgy vélték, ezt egyetlen épülettel nem lehet megoldani, összefüggő hálózat kiépítését tervezték: a központi és a kerületi csarnokrendszerrel a nagybani árusítás szabályozását is megoldani remélték – mondta a HVG-nek Vadas Ferenc művészettörténész. Eredetileg kilenc vásárcsarnokot – az I. kerülettől a IX. kerületig egyet-egyet – szerettek volna felépíteni, ezt azonban a pénzhiány megakadályozta. A meglévő hathoz is több mint harmincévnyi készülődés után, a nyugat-európai vásárcsarnokok tanulmányozása alapján kezdett hozzá a főváros. Az egyértelmű volt, hogy a csarnokok a korábbi piacok helyére, egy-egy tér közelébe kerüljenek, és fontos szempont volt a jó megközelíthetőség is. Különösen a nagybani kereskedést is ellátó Nagycsarnoknál, ahol a vízi–közúti és vasúti közlekedésre egyaránt szükség volt: a vasút egészen a csarnok épületébe gördült be, a hajók pedig a vásárcsarnok rakpartjánál kötöttek ki.
A főváros hosszan tipródott azon is, melyik vásárcsarnok-modell mellett tegye le a voksát: éppúgy voltak támogatói az áruféleségekként elkülönült csarnokrendszernek, mint a német, osztrák modellnek, azaz a mindent egy helyen árusító épületeknek. Az építészeti megoldáson is évekig vitáztak: a klimatikus viszonyokhoz alkalmazkodva Észak-Európában a zárt, kisablakos épületek terjedtek el, hiszen a csarnokokat nem fűtötték, míg délebbre a nyitott, szellős változat volt kedvelt. A fővárosiak végül a két stílust ötvöző német mintára épültek. A történelem fintoraként a fővárosi vásárcsarnokok ugyan évtizedekkel később épültek nyugat-európai társaiknál, azonban a budapesti csarnokhálózat – Európában egyedülálló módon – máig érintetlenül fennmaradt: kortársaikkal ellentétben ugyanis megúszták az 1960-as évek modernizáló, csarnoklebontó hullámát. Pedig annak még olyan hírneves épületegyüttes is áldozatául esett, mint a párizsi Les Halles. A fővárosi vásárcsarnokok építészeti szempontból is kiemelkedő, tipikusan XIX. századi alkotások, amelyeket az ipari fejlődés hívott éltre, miután olyan nagy fesztávolságú tereket kellett beépíteni, amelyeket csak az akkor megjelent új építési anyagok, a vas- és a vasbeton alkalmazásával lehetett megvalósítani – mondta Nagy Gergely építész, a Nagycsarnok 1994-es felújítását végző építészcsapat egyik tagja a HVG-nek.
A Nagycsarnokot nem sokkal az átadása után Ferenc József császár is meglátogatta, és elégedetten így nyilatkozott: „Nagyon örülök, hogy e szép intézményt megtekinthettem, és székes fővárosom nagyszerű előrehaladásáról meggyőződhettem.” A kofák azonban – akárcsak a Nagycsarnok közel 100 évvel későbbi felújítást követően – nem fogadták kitörő örömmel az újfajta kereskedői módit. Különösen, hogy a csarnok igazgatósága csak a borsos bérleti díj kifizetése után engedélyezte az árusítást, ami a kereskedők szerint túlzott áremelkedést okozott. A bérleti díjakat a termékek szerint szabták ki, legtöbbet a halárusok fizettek. A minőségellenőrzésért sem lelkesedtek, és a sok elkobzott áru értékét a vevőkkel akarták kifizettetni. Az igazgatóság előírta az árusítás rendjét, meghatározta, mely standokon milyen áruféleséget lehet értékesíteni, és a kereskedőknek a vásárcsarnok berendezéseit kellett használniuk. Korlátozták az áruszállítás és a nyitva tartás idejét is. Talán nem véletlen, hogy a sajtó sem lelkesedett akkoriban a csarnokokért. Az újságírók az „egyformaság elvének győzedelmeskedése” miatt aggódtak, és sajátos módon attól tartottak, hogy a festőiség helyett a tisztaság és a rend fog uralkodni... Való igaz, az áru hangos ajánlgatását, a kiabálást és a káromkodást megtiltották. A fővárosi vásárlók azonban hamar megszerették a csarnokokat, legnépszerűbb a Nagycsarnok és a Hold utcai volt, amelyekben egyre nőtt a forgalom, így egy idő után a kereskedők is megbarátkoztak vele.
A korabeli csarnokigazgatóság késői utódjának, az 1954-ben létrehozott, majd 1990-ben a Fővárosi Önkormányzat felügyelete alá került Csarnok és Piac Igazgatóságnak (Csapi) ma már nem az elfogadottságért kell megküzdenie, hanem a kilencvenes évek óta feltartóztathatatlanul nyomuló bevásárlóközpontokkal, hipermarkettel. A tulajdonos főváros az eredeti csarnokhálózatból hármat – a Nagycsarnokot, a Batthyány térit és a Rákóczi térit birtokolja –, a többi a kerületi önkormányzatoké. A Csapihoz az újakkal együtt összesen 16 vásárcsarnok és piac tartozik, továbbá 100 százalékos tulajdonos a Fővárosi Autópiac Kft.-nek, valamint a Nagybani Piac Rt.-nek. Agócs Péter, a Csapi kereskedelemi igazgatóhelyettese szerint a kilencvenes évek közepén felépült bevásárlóközpontok „elszívó” hatása miatt csökkent is a csarnokok és piacok forgalma. A törzsközönség manapság jellemzően az idősebbekből, nyugdíjasokból áll. Ők akár naponta is felkeresik kedvenc kofájukat, mustrálgatják az árut, alkudoznak az eladókkal, míg a fiatalabbak inkább a parkolóhelyekkel jól felszerelt bevásárlóközpontokat részesítik előnyben, azokat is főként hétvégén. A Csapi tapasztalatait a GfK Hungária Piackutató Intézet felmérése is alátámasztja, miszerint a vásárlók egyre csökkenő hányada – azért még mindig 49 százaléka – jár gyalog a boltba, miközben egyre növekszik az autós bevásárlások száma. A csarnokok árusainak, kofáinak az is újabb kihívást jelent, hogy a készpénzzel szemben erősödik a bankkártyás fizetési kedv is.
A Csapi mindazonáltal nem panaszkodhat, bevételei ugyanis 2000 óta folyamatosan nőnek: tavaly 3,1 milliárd forintot ért el, és az idén is várhatóan 3 milliárd forint feletti bevételt produkál. Noha eredményességével sem okoznak csalódást a tulajdonosnak – tavaly 300 millió forint plusszal zárták az évet, és az idei sem néz ki ennél rosszabbnak –, a Csapi azonban ezt legszívesebben eltitkolná, legalábbis csak a HVG többszöri kérésre adta meg az adatokat. Nem véletlenül: 2001-ben zárult le ugyanis a Nagycsarnok kofáival az több éves per, amelyben a kereskedők a Csapi magas bérleti díjait nehezményezték. A bíróság a Csapi javára döntött, azonban az igazgatóság a jelek szerint utólag nem szívesen hergelné őket a bérleti díjakból összehozott eredményével, annál is inkább, mivel önerőből, fővárosi forrás nélkül kell a csarnokokat, piacokat fejlesztenie. A Csapi kezelésében lévő csarnokokban, piacokon összesen mintegy ezer bérlő és több száz őstermelő árusít, akik a helytől függően a pavilonokért négyzetméterenként 1500-6000 forintot fizetnek. Az őstermelőktől napi bruttó 500 forinttól 1500 forintot kérnek az árusítóhelyért – sok esetben az egyszerű faasztalért.
Mink Mária