Ki fogja itt megmondani, hogy mi a valódi közérdek?

Harcosok a mezővárosok találkozóján. A pénzt az erősebbek szerzik meg © PLT

A kormány társadalmi vitára bocsátotta az Új Magyarország Fejlesztési Tervet (ÚMFT), illetve az Európai Unióhoz október elsején benyújtott nemzeti referencia keretet, ahogy hivatalosan hívják e dokumentumot. A keret talán valóban helyesebb kifejezés, hiszen az operatív tervek konkrét tartalommal való megtöltése, a társadalmi vita alapján éppen most folyik. Mindeközben már lezárult az I. Nemzeti Fejlesztési Terv tapasztalatainak értéke-lése, amelyre az ÚMFT-ben is kitérnek a terv készítői.

Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a tervben a gazdasági növekedési szempontok és célok dominálnak, ezek pedig nem mindig szolgálják a társadalmi kohéziót, a meglévő társadalmi, gazdasági egyenlőtlenségek mérséklését, amely egyébként vállalt célja az ÚMFT-nek.

Szóljon hozzá a jövőhöz!

A kormány elfogadta, és társadalmi vitára bocsátotta az Új Magyarország Fejlesztési Tervet (ÚMFT), illetve benyújtotta a parlamentnek a jövő évi költségvetés tervezetét. Ebből nagy vonalakban látszik, hogy miféle elképzelései vannak a végrehajtó hatalomnak a közpénzek elosztásáról és a makrogazdasági folyamatokról. Ön egyetért e javaslatokkal, vagy más pályát jobbnak tartana? Egyáltalán milyen Magyarországot képzel felépítendőnek? Mit kezdjünk velük, ha megnyílnak az uniós források? Arra bíztatjuk, hogy november végéig mondjon véleményt e cikk fórumában, vagy küldje el e-mailben szerkesztőségünknek gondolatait. Az alapkérdésekről itt olvashat. A HVG elemzését itt olvashatja az ÚMFT-ről. A HVG elemzését a jövő évi költségvetés tervezetéről itt olvashatja.

A társadalmi vitában hozzászólók példaként említik a foglalkoztatottsággal való összefüggést. Ugyanis hiába a viszonylag töretlen gazdasági növekedés 1994 óta, ha a foglalkoztatás szinte semmit nem bővült. Ennek kézenfekvő oka a magyar gazdasági fejlődés inkább technika- és tecnológia-intenziv jellege, amely sok esetben nem munkaerő-felvétellel, hanem elbocsátással járt. Továbbá ezek a fejlesztések jellemzően a fejlettebb térségekben, nagyobb városok vagy azok vonzáskörzetében valósultak meg.

Egy korábbi (az Európai Tükör 2006. 10. számában olvasható) tanulmány amely az I. Nemzeti Fejlesztési Terv forráselosztási mechanizmusait vizsgálja  hét kistérség, továbbá interjúk, a KSH és minisztériumok adatainak elemzése nyomán arra következtet,  hogy a pályázati rendszer alapján a források inkább a fejlett térségekbe, nagyobb városokba jutnak. Jobb felkészültségük alapján ezek sokkal nagyobb arányban nyernek, nyertek el pályázati pénzeket. Ez egyben azt is jelenti, hogy a kevésbé fejlett körzetekben, még ha lenne is megfelelően képzett munkaerő, pályázati pénzek híján nem adódnak új munkalehetőségek.

Az ÚMFT-ben található erre a problémára való utalás, miszerint „a pályázok felkészültsége nagyon egyenlőtlen volt, különösen a kevés kapacitással rendelkező, általában hátrányos helyzetű célcsoportokat képviselő pályázó szerveknek okoz nehézséget a pályázati rendszer támasztotta követelményeknek való megfelelés.” A megoldás „ezért olyan segítő mechanizmusok kialakítása, amelyek éppen a gyengébb, a legrászorultabb célcsoportokat segítik a pályázásban.” Az említett tanulmány is utal rá, hogy a pályázati rendszer, természetéből adódóan a versenyképesebbeket segíti, részesíti előnyben, a kevésbé felkészültekkel szemben, tehát a felzárkóztatás egyéb eszközeire is szükség volna.

A HVG „Műveleti Terület” című cikkében nem régen a 2007-2013 közötti uniós fejlesztések operatív programjainak társadalmi vitájáról írt. Ebben szó esik egy másik szintén a forráselosztási mechanizmusok természetével és működésével összefüggő tényezőről, nevezetesen a különböző érdekcsoportok, a civilszféra, a vállalkozók, a politikai által gyakorolt befolyásolás lehetőségéről. Az egyik ezzel kapcsolatos kérdés, hogy milyen arányban születnek központi döntések a források elosztásáról. Mert ezek a kormányzati döntések feltehetően kormánypártiak is. Jellemzően például a közlekedésfejlesztésben fordul elő, amikor egy helyi, de országos jelentőségű infrastruktúra beruházáshoz, a fejlesztési célról és a forrásokról központilag, azaz nem helyi, önkormányzati, hanem kormányzati szinten döntenek.

Magyarok vonulnak. Ki megy ki mellett? © PLT

Ismeretes az a politikai vita is, amely nemrég bontakozott ki a regionális, területfejlesztéshez kapcsolódó uniós pénzek felhasználása, a megyei kontra regionális, illetve helyi és kormányzati befolyás arányának megítélése körül. A Nemzeti Fejlesztési Hivatal által rendelt, s már említett tanulmány ez ügyben arra a következtetésre jut, hogy a fejlesztési források az állami és önkormányzati szférához áramlanak, a verseny- és civilszférával szemben, a nagyobb szervezetek sikeresebbek a forrásokért folytatott versenyben, mint a kisebbek, a fejlettebb térségek sikeresebbek a kevésbé fejletteknél, mert kiépültebbek a fejlesztési rendszereik, valamint a kormánypárti többségű térségek jobban szerepeltek, mint az ellenzékiek.

Utóbbit általában kormányzati szinten vitatják, hiszen a különböző helyi, csoport, munkavállalói, munkáltatói érdekek nagyon gyakran politikai köntösben jelentkeznek, nehezen választhatók el egymástól a gazdasági, illetve a politikai és pártérdekek. Az ÚMFT-ben éppen ebből a megfontolásból számos szervezet vett részt, a társadalmi egyeztetésben 85 országos intézmény, az ágazati érdekegyeztetésben majdnem 300 intézmény, civil szervezet, hatóság, egyesület, szövetség, regionális érdekképviselet jutott szóhoz.

Ezeknek a véleményeknek csak a töredékét látva és olvasva is felmerül a kérdés, hogy e rengeteg részérdekből hogyan születhet közérdek? Méghozzá olyan, amelyet kormánypárt és ellenzék, többség és kisebbség, civilek, munkavállalók és munkáltatók egyaránt elfogadnak. A centralizáció és a decentralizáció, az országos és a regionális, térségi érdekképviselet milyen kombinációja szükséges? Kevésbé vagyok optimista ez ügyben, mint Kis János filozófus, aki (Népszabadság, november 8.) az uniós pénzek átlátható és pártatlan felhasználására nem tud jobb megoldást, biztosítékot, mint a parlamenti ellenzék bevonását. Kétségtelen, hogy semmilyen hosszú távú fejlesztési koncepció sem alakítható ki e nélkül, de tartok tőle, hogyha ez a megegyezés elérhető is lenne – mint ahogy ma nem látszik annak – az érdekek sokrétűsége megmarad.

Becsky Róbert

A szerző közgazdász