Szentírástudó

Olyan, mint manapság a közösségi finanszírozás (crowdfunding). Vagy felfogható úgy is, mint teljes körű casco biztosítás a túlvilágra. Így igyekszik mostani fogalmakkal magyarázni a búcsúcédulák árusításának ma már nehezen érthető gyakorlatát Christiane Laudage német történész és újságíró, akinek 2016-ban könyve jelent meg a bűnbocsánat középkori szokásairól. A keresztény hívők akkoriban erősen tartottak attól, hogy aki nem vezekel a bűneiért, az halála után szörnyű kínoknak lesz kitéve a mennyországot megelőző tisztítótűzben. A vezeklésnek földi módjai is voltak (például szigorú böjt), de pénzzel egyszerűbben meg lehetett váltani. Vagyoni helyzetének megfelelő mértékű adománnyal ki-ki hozzájuthatott a tisztítótűztől való menekülést (más néven búcsút) jelentő igazoláshoz. A pénzt az egyház templomok, kórházak építésére és hasonló célokra fordította, ezért állítja párhuzamba a módszert a történész a mai közösségi finanszírozással. De szerinte felfogható ez úgy is, mint amikor a mai adományok nyomán valaki adókedvezményt kap: az akkori kedvezmény a tisztítótűzben töltendő idő csökkentése volt. Baj akkor adódott, amikor csalók szedték be a pénzt, és cserébe „érvénytelen” papírt adtak (bár ez nyilván csak a tisztítótűzhöz érve derült volna ki). Luther idejében már gondot okozott az is, hogy túl sok bűnbocsánati kampány zajlott, vagyis a legutóbbi „casco” érvénytelenné vált, és újat kellett kötni ugyanarra a kockázatra.

Luther azonban teológiai okokból szállt szembe a búcsúcédulák árusításával. Szerinte a hívőknek egész életükben vezekelniük kell, és ez a rögös út nem kerülhető meg pénz befizetésével. Luther uralkodója, Bölcs Frigyes szász választófejedelem mindenesetre nem követte tudós pártfogoltja tanítását. Több mint 19 ezer kegytárgyat vásárolt – korabeli hivatalos számítás szerint ezzel majdnem kétmillió évnyi vezekléstől kímélte meg magát.