Tatár Imre: Napló ’56. Újságok, utcák, emberek

„96 esztendős vagyok, nincsenek már titkaim” – írja minap megjelent könyvében a külpolitikai újságírók doyenje, aki csak a forradalom 60. évfordulójára talált kiadót évtizedeken át a fiókjában heverő 1956-os naplójának. A „pőrén”, vagyis változtatás nélkül közreadott szövegeknek jót tett a pihentetés. A kádári időkben aligha jelenhetett volna meg ez az „ingadozó”, az „ellenforradalmat” jó néhányszor forradalomnak is nevező feljegyzéssor. A rendszerváltás utáni közbeszédbe pedig épp a fordítottja miatt nem simult volna bele: enyhén szólva sem lett volna píszi arról értekezni, hogy a tisztító vihar miféle söpredéket kavar(ha)t
fel. Mindezek a naplóban rögzített meditációk, álmodozó remények és reális kételyek, hősies elszánások és hétköznapi (kicsi meg nagy) megalkuvások mára történelmi patinát kaptak. Az utókori olvasó pedig – különösen a mostani ostoba és hazug kerek évfordulós állami ünnepségsorozat után – megértőbb affinitással viszonyul azokhoz, akik a levert forradalom után nem a hősiességet s nem az újbóli, még visszataszítóbb pálfordulást választották, hanem az „ahogy lehet” álláspontjára helyezkedtek. Tatár naplója ugyanis a forradalom leverése utáni napoktól válik igazi kordokumentummá. Krónikájává egy olyan, egykori Szabad Nép-es hírlapírónak, aki nem akart visszazülleni pártszolgává, de aki azzal is tisztában volt, hogy az úgymond független politikai napilap, az Esti Hírlap munkatársaként többé „nem törhet ki a hámból”, mert már másnap betiltanák őt – a lapjával együtt.