A hatalom igézete
Mára minden parancsnoki posztot megszállt Ukrajnában a két és fél évvel ezelőtt hatalomra került Petro Porosenko elnök. A demokrácia már csak fügefalevél, de a lakosság belefáradt a forradalmakba.
Petro Porosenko ukrán elnök (jobbra) John McCain amerikai szenátorral a donyecki régióban. Nem baj, ha autokrata, csak legyen Moszkva ellenfele?
Kijevi botránykrónika
Ukrajna negyedszázaddal ezelőtti függetlenné válása óta kevés olyan államfő vagy miniszterelnök állt az ország élén, aki ne keveredett volna különféle gazdasági, illetve politikai botrányokba. Az egyik legsúlyosabb a „kazettaügy” volt, amely az 1994–2005 közötti elnök, Leonyid Kucsma politikai karrierjét rombolta le. 2000-ben az egyik ellenzéki parlamenti képviselő, Olekszandr Moroz olyan hangfelvételeket tett közzé, amelyekből kiderült, hogy az államfő utasítást adott a legismertebb ukrajnai oknyomozó újságíró, Georgij Gongadze elrablására.
A brutálisan meggyilkolt újságíró ügye, és ebben Kucsma érintettsége teljes nemzetközi elszigeteltségbe taszította Ukrajnát, s jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy 2004-ben kitört az első ukrajnai forradalom. Az országban már a Gongadze-gyilkosság miatt is feszültté vált a hangulat, s amikor kiderült, hogy az elnökválasztáson a Kucsma által támogatott jelölt, Viktor Janukovics javára elcsalták a szavazatszámlálást, az ellenzéki pártok és az utcára vonuló tiltakozók elsöpörték a Kucsma–Janukovics-párost. Bár Kucsmát 2011-ben bíróság elé állították, a testület úgy ítélte meg, hogy nincs elég bizonyíték a bűnösség megállapításához.
Janukovics 2010-ben megnyert egy másik elnökválasztást, de nem tölthette ki ötéves mandátumát. A környezetében felsorakozott, a rokonaiból és politikai szövetségeseiből álló „Család” dollármilliárdokat sikkasztott el az állami költségvetésből. Ráadásul az államfő vissza akarta terelni Ukrajnát az orosz érdekszférába: Janukovics 2013 végén, az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy nem írja alá az EU-val kötött stabilizációs és társulási egyezményt. A 2014-es újabb ukrajnai forradalom ismét elsöpörte Janukovicsot, aki Oroszországba menekült, ahol támogatásáról biztosította az Ukrajnához tartozó Krím félszigetet annektáló Moszkvát.
A miniszterelnökök közül a posztot 1996–1997-ben betöltő Pavlo Lazarenko botránya volt a leglátványosabb. A pályafutását a kommunista pártban kezdte, rövid hivatali ideje alatt mintegy 200 millió dollárt sikkasztott, s a vádak szerint köze volt több gyilkossághoz is. A letartóztatás elől külföldre menekült, s egészen az USA-ig jutott, ahol a lopott pénzből egy óriási birtokot vásárolt Kaliforniában. A politikust az amerikai hatóságok őrizetbe vették, és hosszú huzavona után 2006-ban elítélték kilenc évre pénzmosás, sikkasztás és zsarolás vádjával.
Egy másik ukrán miniszterelnök, Julija Timosenko is megjárta a börtönt, bár az ő megbüntetése mögött politikai megfontolások is álltak. Az ellenzéki pártvezért sikkasztás vádjával 2010-ben ítélték el, röviddel Viktor Janukovics hatalomra kerülése után, aki sokak szerint így bosszulta meg, hogy Timosenko volt az egyik vezetője a 2004-es forradalomnak. Függetlenül attól, hogy mekkora szerepet játszott a bosszúvágy a volt kormányfő leültetésében, Timosenkónak voltak zavaros ügyei. Komoly részt vállalt az ukrajnai gázimportban – ezért Gázhercegnőnek is nevezték –, és több alkalommal Lazarenko partnereként vett részt különféle üzleti tranzakciókban. Az öltözete örök témája volt az ukrán lapoknak. A politikus asszony évekig azt állította, hogy csak minimális a jövedelme, de olyan márkás ruhákban jelent meg a nyilvánosság előtt, amelyek megvásárlására teljes évi képviselői fizetése sem lett volna elég. ¬