Nézzünk bizakodva a jövőbe! Egypercesek több percben, zenével

Groteszk szorozva groteszkkel – s megkapjuk a szédítő, hidegkirázó, felemelő, sírni való valóságot. Színre lép egy csapatnyi – tömzsi, kissé deformált termete, mongol szemállása miatt egymásra igen hasonlító – színész. Jól szemügyre veszik aznapi nézőiket, majd hátat fordítanak nekik. Terpeszállásba lépnek, könnyedén a földig hajolnak, s két lábuk között visszanézve, szavaikat egymásba öltve kezdik magyarázni, mi is a groteszk. Vagyis láttatón tolmácsolják az Egypercesek írójának, Örkény Istvánnak értelmezését a fejtetőre állt világról. Ezen erős kezdés után sincs pihenő: a jól (vagy kevésbé) ismert mininovellák szövege színházi életre kel. Az ötletektől sziporkázó, dramaturgiailag indokolt, ám meglepő mozdulatokban, egységes (Ruttka Andrea álmodta) látványokban, zenei effektekben tobzódó előadás legnagyobb erénye éppen ezért nem az, hogy feledteti a Baltazárba látogatókkal azt, hogy a szereplők úgymond értelmi sérült művészek (többségük Down-szindrómás). Merthogy nem feledteti. Ugyanis a rendező, Kováts Kriszta (a nagy csapatjátékban Müller Péter Sziámival együtt színészként, énekesként is közreműködve) az említett tényt csupán zárójelbe teszi – és lényegtelenné fajsúlyosítja. Nem a színpadi, a valódi világ áll mindinkább fejre, betűről betűre megvalósítva, elfogyasztva legaktuálisabb klasszikus írónk Zászló című képversének látomását, nem mellékesen az emlékezetes színházi est feledhetetlen záróképét, ahogy Magyarországból még egy M betű sem marad.