Hosszú búcsú

Magyarországon eddig csak elvétve – legutóbb tavaly, a szentendrei Art Capital központi kiállításán – lehetett találkozni Abramovic munkáival. Legfontosabb itteni szereplése 2012-ben Az üresség nyolc leckéje happy enddel című videoinstallációjának bemutatója volt a Műcsarnok új projektgalériájában, a Mélycsarnokban. Pedig lett volna esély jóval többre is. Amikor Bencsik Barnabás, a Ludwig Múzeum akkori igazgatója 2013-ban újra indult a posztért, pályázatának mellékletei között volt Abramovic írásos ígérete, hogy 2014-ben vagy 2015-ben egy nemzetközi projekt keretében a múzeum rendezheti meg első, igazán jelentős egyéni tárlatát a közép- és kelet-európai térségben. A kiállítás előkészületei meg is kezdődtek, ám Bencsik a széles körű szakmai támogatás ellenére nem újrázhatott, így az Abramovic-projekt is lekerült a napirendről – félő, hogy hosszabb időre.

Marina Abramovic 1946-ban született az ellenállási mozgalomban nemzeti hőssé vált, az 1950-es és az 1960-as években fontos pozíciókat betöltött szülők gyermekeként Belgrádban. Neveltetése is katonás volt, többször megírta később, hogy még huszonéves korában is haza kellett érnie este 10 óráig. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Zágrábban folytatta – előbb festő akart lenni, de hamar ráébredt, hogy a két dimenzió nem elegendő számára. A szerb konceptuális művészet egyik mesterével, az akkor még szintén pályakezdő Nesa Paripoviccsal kötött első házassága is az egykori Jugoszláviában marasztalta. Válása után, 1976-ban egy performance kedvéért ment Amszterdamba, a holland város aztán évtizedekre a lakhelye lett. Ott találkozott az Ulay néven ismertté vált német művésszel, Uwe Laysiepennel, aki több mint egy évtizeden keresztül nemcsak élet-, hanem alkotótársa is volt.