Lengyel András: A „tizedeltető” Lukács György

A címben szereplő idézőjel maga is jelzés, ha úgy tetszik, megkérdőjelezése egy „közismert” – baloldalról kényszeredve mentegetett, jobboldalról feneketlen szitkozódásra alkalmat adó – momentumnak. Nevezetesen annak, hogy a magyar filozófia világhírű tekintélye, Lukács György 1919-ben (közoktatási) népbiztosként főbe lövetett nyolc embert. Mivel a „tényt” a vele készült 1969-es életútinterjúban Lukács elismerte, nemigen vette senki a fáradságot, hogy a történteknek tüzetesebben utánajárjon. A közelmúltban, nem függetlenül a Lukács Archívum szégyenteljes felszámolásától, megtette ezt Lengyel András irodalomtörténész, merthogy „a beismerés önmagában”, legalábbis „jogállami körülmények között”, még az igazságszolgáltatásban sem elegendő az ítélethez. A történetírásban pedig még kevésbé az. A rekonstrukciós nyomozás eddigi adatai a kecskeméti folyóirat ez évi első számának szenzációját adják. Lengyel ugyanis a tőle megszokott precizitással, a szerecsenmosdatás szándéka nélkül bizonyítja be, hogy a „köztudott” történetnek jószerével egyetlen állítása sem helytálló. Bármily meghökkentő, még az is kérdéses, hogy egyáltalán megtörtént-e Poroszlón, a románok elől megfutamodó zászlóaljnál, a – korabeli hadseregekben egyébként „bevett” fegyelmezőeszközként alkalmazott – tizedelés. Mi több, az ominózus históriában az „ambivalensül viselkedő” Lukácsnak éppen hogy a brutális gyakorlat mérséklésében lehetett szerepe. Fellépése nyomán ugyanis a rögtönzött hadbíróság 32 helyett „csak” 8 főt ítélt halálra, a végrehajtás pedig valószínűleg elmaradt. Megtörténtével kapcsolatban ugyanis még az egykori vészbíróság ítélete is csak az „állítólag” szót használta az ügyben felelősségre vont századparancsnok, Saskői Miklós perében.