Ötkarikás ostor

A budapestiek többsége nem akar olimpiát a városban, és kételkedik is abban, hogy komoly esély lenne a 2024-es világverseny rendezésének elnyerésére. Viszont népszavazást szeretnének.

Gyakorlatilag minden fővárosi tud arról, hogy Budapest pályázik a 2024-es olimpiai játékok megrendezésére. Abban viszont a HVG megbízásából január 28-án és 29-én, 600 fős budapesti reprezentatív mintán elvégzett telefonos Medián-felmérés szerint már nagyon megosztottak a főváros lakói, hogy képes lenne-e az ország egy ekkora sportesemény megrendezésére: 49 százalék szerint igen, de 44 százalék szerint nem. Ettől nyilván nem függetlenül a többség kételkedik abban, hogy Budapestnek lenne esélye elnyerni a rendezés jogát: 51 százalék ezt többé vagy kevésbé valószínűtlennek tartja.

Egy esetleges budapesti olimpia várható költségeit általában sokallják az emberek. Kétharmaduk hasznosabb célokra fordítaná a pénzt, negyedrészük viszont annyira fontos nemzeti célnak tartja a rendezést, amivel nem szabad garasoskodni. A kormánypárti válaszadók körében persze más az arány: ott 67 százalék számára elsődleges a nemzeti érzés, és csak 26 százalékuk érzékenyebb a költségekre. Amikor a kérdezőbiztosok a várható kiadásokról érdeklődtek, akkor nagy volt a bizonytalanság: a megkérdezettek 59 százaléka meg sem próbált tippelni, de a többiek becslései is óriási szóródást mutatnak. 28 százalékuk 1000 milliárdnál kisebb, 10 százalékuk 1000 milliárdos vagy annál nagyobb büdzsét feltételez, 3 százalékuk pedig csak olyasmit válaszolt, hogy „nagyon sokba” fog kerülni, vagy hogy az összeg „jóval nagyobb lesz, mint amit most mondanak”.

Ezek után érthető, ha a budapestiek négytizede nem utasítja el, hogy aláírásával is kiálljon egy népszavazás kezdeményezése mellett. A Momentum Mozgalom berobbanása a nyilvánosságba mindenképp sikeresnek mondható, hiszen tíz nappal az aláírásgyűjtés megkezdése után a fővárosiak 82 százaléka értesült a kampányról, és 9 százalékuk – saját állítása szerint – alá is írta az ívet. További 31 százalékuk tervezi, hogy csatlakozik – ha ezt komolyan lehetne venni, akkor a referendum kiírásához szükséges aláírásszám akár négyszerese is összejöhetne. Az talán nem meglepő, hogy az ellenzékiek 70 százaléka mozgósítható az aláírásgyűjtésre, a kormánypártiak 70 százaléka pedig nem, ám az figyelemre méltó, hogy még a Fidesz-szavazók körében is 27 százalék mondja, hogy aláírta vagy alá fogja írni a kezdeményezést. Hallani olyasmit, hogy vannak, akik egzisztenciális okból tartanak attól, hogy a nevüket adják egy óhatatlanul politikai színezetű kiálláshoz. Némileg ennek a feltételezésnek a realitását látszik alátámasztani az, hogy a legnagyobb arányban a 30 alatti és a 60 fölötti korcsoport hajlandó az aláírásra (47 és 42 százalék), a talán többet kockáztató 40–50 közöttiek körében ez az arány csak 33 százalékos.

Egyébként – akár aláír, akár nem – a budapestiek 60 százaléka helyeselné, hogy népszavazás döntsön az olimpiai pályázat beadásáról vagy visszavonásáról, és 56 százalék állítja, hogy ha lesz ilyen referendum, azon biztosan részt vesz. Ha tényleg kiírnák a népszavazást, akkor csak a részvételi arány lehet kérdéses, hiszen a budapestiek 54 százaléka, közülük a „biztos” szavazók 59 százaléka ma úgy gondolja, arra szavazna, hogy a Fővárosi Önkormányzat vonja vissza az olimpiai pályázatot. ¬ HANN ENDRE

Látványosan illusztrált, szórakoztató fikcióként érdemes olvasni közgazdászok szerint az olimpiai rendezési pályázatokat, mert biztosra vehető, hogy a valósághoz vajmi kevés közük lesz. Ha pontosan ott is, de nem egészen az, és végképp nem annyiért épül meg, mint a tervekben szerepelt, s az is tuti, hogy a költségek elszaladnak, a bevételek pedig elmaradnak a várttól – ez derül ki abból a tanulmányból, amelyet az Oxfordi Egyetem három kutatója készített az 1960 és 2016 közötti téli és nyári játékokról.

Csak a közvetlenül a rendezéshez kötődő kiadásokat összesítették a szerzők: a versenyhelyszíneknek, az olimpiai falunak, a sajtó- és közvetítőközpontnak a megépítésére, valamint a tényleges lebonyolításra fordított összegeket. Nem számították bele az olimpia örve alatt végrehajtott infrastrukturális fejlesztéseket, az utak, vasutak, repülőterek és szállodák építését. Így az jött ki, hogy a közvetlen költségek alapján a nyári játékok között, 2015-ös áron számítva, a 2012-es londoni volt a legdrágább, 15 milliárd dollárral, a második pedig az 1992-es barcelonai 9,7 milliárddal. A legolcsóbban a 2020-ban is házigazda Tokió hozta ki a nyári olimpiát 1964-ben, ami 282 millió dollárjába került a japán fővárosnak. Ha viszont minden járulékos kiadást is belevesznek, akkor a nyári házigazdák közül Pekingé az aranyérem 45 milliárd dollárral, de még ezt is tudta überelni a 2014-es téli játékok rendezője, Szocsi, ahol 51 milliárd dollárt tapsoltak el a presztízsberuházásra.

Az ismert mérlegű rendezők közül az azóta is elrettentő példaként emlegetett Montreallal szaladt el a legjobban a ló, a költségtúllépés 720 százalékos volt. Pedig Jean Drapeau, a kanadai város polgármestere nagy hangon kijelentette, hogy a deficitnek annyi esélye van, mint annak, hogy egy férfi gyereket szüljön – az 1976-os házigazda végül három évtizedig fizette a cechet. A tanulmány arra jutott, hogy a vizsgált olimpiák költsége reálértéken átlagosan a 256 százaléka lett az eredetileg tervezettnek, ami még a hasonlóképp pénzügyi alultervezéssel indított – és ne adj’ isten, még korrupcióval is sújtott – megaberuházásokkal összehasonlítva is kirívó. Az sem vigasz, hogy az ezredforduló óta jobb a tervezés, és az átlagos költségtúllépés 51 százalékra szelídült. Mert egy nyári olimpia az utóbbi egy évtizedben a tanulmány szerint még így is átlagosan 5,2 milliárd dollárba (1500 milliárd forintba) került – és ebben nincs benne a közlekedési és idegenforgalmi infrastruktúra kiépítése, illetve fejlesztése.

A rendezési jog elnyerése és a világ minden tájáról érkező sportolók ünnepélyes fogadása közti hétéves időszak bőven tartogathat politikai és gazdasági megpróbáltatásokat. Amikor például Rio de Janeiro 2009-ben elnyerte a 2016-os nyári olimpia házigazdai címét, a brazil gazdaság még a feltörekvő régió éltanulójának számított, és Luis Inácio Lula da Silva akkori elnök élete ajándékaként, könnyek között köszönte meg a lehetőséget. Tavaly viszont Brazília már az 1930-as évek óta a legsúlyosabb gazdasági válságát élte, Rio a káosz és a siker – végül az utóbbi felé dőlő – libikókáján egyensúlyozott. Az immár exelnök Lula ellen pedig, korrupció miatt, vádemeléssel végződő eljárás folyt. ¬ NAGY GÁBOR