Fülbegyónás

Egy József Attila-vers miatt ment kis híján ölre Latinovits Zoltán és Jordán Tamás. A két színész az 1970-es évek közepén – „némi italt” elfogyasztva – arról vitatkozott mind hevesebben, hogyan kell a Levegőt! című remekmű első versszakát tolmácsolni. Latinovits szerint, mivel a magyar költészet legszebb tájleírásáról van szó, a „Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet?” strófát lassan, a látványban gyönyörködve, tehát merengve kell mondani. Vele szemben Jordán azt állította, hogy a zaklatott költő felháborodásának („Aktákba írják, miről álmodoztam”) már az első sorból ki kell derülnie. Ez csupán egyetlen epizód Jordán minap megjelent, Hátrametszés című önéletírásából; Major Tamásról, Ruszt Józsefről vagy az egykori társ Lázár Katiról hasonlóan érdekfeszítő történetek sorakoznak Az életem – tétre, helyre, befutóra alcímű kötet oldalain.

Pályájára visszatekintve a mindmáig nyughatatlan színész sajátos mérleget is von: „Summa cum laude eredménnyel megtanultam, hogy mit szabad és mit nem szabad.” Ám ez az önironikusan önkritikus megállapítás meglehetősen duplafenekű. Arról ad ugyanis számot, hogy a „fortélyos félelem” igazgatta világban miként kellett megtalálni a hangot a stupiditással, s ezáltal miként lehetett mégis birkózni (olykor: megbirkózni) a lehetetlennel. Ez olykor szakmai álarcban tornyosult a geodéta végzettségű (értsd: színművészeti főiskolai diploma nélküli) „amatőr” elé, utóbb és gyakrabban a politika gáncsoskodásai közepette a tiltott-tűrt mezsgyéjén egyensúlyozó Egyetemi Színpadon és a kaposvári színház fénykorában, aztán az általa alapított Merlinben, majd a Nemzeti Színház élén és persze jelenlegi legkedvesebb „gyermekeként” a Weöres Sándor nevét viselő szombathelyi kultúrkombinátban.