Péntek Orsolya: Carl Lutz és a nyugodt ország

Az 1975-ben elhunyt svájci zsidómentő Carl Lutz neve még ma is kevésbé ismert, mint svéd diplomatakollégájáé, a „nyomtalanul” eltűnt – ma már tudjuk: a szovjet hadsereg által elhurcolt és valószínűleg főbe is lőtt – Raoul Wallenbergé. 1944-es embermentő tevékenységüket szokták volt összeméricskélni, ezt mellőzve csak annyit: mindketten Izrael Világ Igaza-kitüntetettjei. Lutz tevékenységét ezúttal különben is más megközelítésből vette – szó szerint is – szemügyre Péntek Orsolya festő és író. A múlt év őszén ugyanis kikerült a Fortepan honlapjára az 1942 és 1945 között Magyarországon élő, majd az 1940-es évek végén visszalátogató svájci alkonzul kétszáznál több fotója. Az „egy többé-kevésbé jó szemű fényképező magánember” képkollekciójának korántsem az a történeti jelentősége, amihez a neve szétszálazhatatlanul kötődik. Ugyanis mindössze öt olyan felvétel maradt fenn, amely a zsidóüldözéssel kapcsolatba hozható. Igaz, a Vadász utcai Üvegházról, a svájci követség kivándorlási részlegéről készült két összehasonlítható felvétel forrásértékű. Péntek Orsolya míves esszéjét az a zavarba ejtő és feloldhatatlan ellentmondás ihlette, hogy „a lángokban és vérben álló Európa közepén”, miközben a Donnál és a máshová vezényelt munkaszolgálatos századoknál magyar katonák, köztük zsidóvá bélyegzettek tízezrei hulltak, Lutz képei a „tökéletesen működő” városról, a nyugodt, s legfőképp strucc módra gyanútlan Budapestről tudósítanak.