Hullámtörők?

Az EU válságának fő oka az, hogy a tagországok egy része nem hajlandó a szükséges reformok végrehajtására. A szabályokat elfogadni nem akaró tagállamok ne követeljenek rugalmasságot Brüsszeltől, hanem lépjenek ki az unióból – mondta a HVG-nek Adriaan Schouter, a Holland Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének (Clingendael) kutatója. Szerinte Magyarország is a „rosszfiúk” között van.

¬ Ha minden alulteljesítő kilépne, nem sok ország maradna az unióban. Tényleg ennyire szigorúnak kell lenni?

Az EU fő hibája az, hogy a tagországok hiába egyeznek meg a szabályokról, egyes rosszul teljesítő államok, például Olaszország, Görögország, vagy akár Magyarország is, rugalmasságot kérnek. De az unió éppen a szabályok betartásáról szól, és aki belépett, az elfogadta a rendszert. Az alulteljesítők viszont nem hajlandók elismerni, hogy ők a hibásak, és az EU reformját követelik.

¬ De Hollandiában is egyre többen vonják kétségbe, hogy érdemes-e bent maradni az EU-ban. Mi az oka a kiábrándultságnak?

A hollandok alapvetően félreértik az európai integrációt, úgy tekintenek az unióra, mint alapvetően gazdasági szervezetre. Hollandia kereskedőnemzet, nyitott gazdasággal, s mi éppen a gazdaság kedvéért vagyunk az EU tagja, nem pedig a békéért. Az egységes belső piacot akartuk, nem volt viszont igazán szükségünk az euróra, mert a kereskedői agyunkkal tisztában voltunk azzal, hogy néha szükség van a valutaárfolyam ingadozására. De a németek nagyon akarták a közös valutát, s mi nem mondtunk nemet, mert naivan elhittük, hogy a többi EU-tagállam is többé-kevésbé olyan, mint mi: ha kell, kész fájdalmat is vállalni egy célért. A most hivatalban lévő holland kormány négy év alatt tényleg komoly reformokat hajtott végre, átalakította az egészségügyet és az idősek ellátását. Tudjuk ugyanis, hogy ha elmulasztjuk a szükséges lépéseket, akkor a pénzügyi mérleg negatívba megy át, ez pedig nem tartható fenn hosszú távon. Így élünk a XV. századtól, és ezt vártuk a többiektől is.

¬ Mi lesz ennek a következménye? A többsebességes Európa?

A többsebességes Európa ügyének felvetése csak a villámhárító szerepét játssza. Franciaországban nem történt semmi, Belgiumban a GDP száz százaléka fölött van az államadósság, Olaszországot pedig bátran nevezhetjük tragédiának. Ha a tagállamokban nincs azonos szinten az oktatás és a többi nemzeti rendszer, s nagy a különbség a korrupció szintjében is, akkor Németország, Finnország és Hollandia tovább fog fejlődni, és képtelenek lesznek kompenzálni a többi ország kudarca okozta károkat. Ha pedig elmaradnak a reformok, az euró össze fog omlani. Már most ott tartunk, hogy a mindig is nyitott Hollandia is felvetette az EU-n belüli szabad munkaerő-vándorlás felülvizsgálatát. Azt vártuk, hogy a kelet- és közép-európai országok is fejlődni fognak, de azt látjuk, az ott élők is arra vágynak, hogy átköltözzenek a működő államokba.

¬ Mennyire befolyásolhatják a hollandiai választás eredményei a franciaországi fejleményeket?

Vannak párhuzamok, de a különbségek nagyobbak. Ausztriát leszámítva egyetlen EU-tagállamban sincs meghatározó befolyású radikális jobboldali párt. Nálunk és Franciaországban is a lakosság négyötöde EU-párti. A médiumok túlhangsúlyozzák a húszszázaléknyi euroszkeptikus jelentőségét. Miért nem a maradék nyolcvan százalékról írnak, amely nem is flörtöl Geert Wildersszel?

¬ Széttöredezett parlament várható a választások után Hollandiában. Mennyire lesz bonyolult a kormányalakítás?

2012-ben is az mondták, hogy nehéz lesz, de a két koalíciós párt nyolcvan képviselői hellyel végigcsinálta a négy évet. A pártok nagy része között most sincs nagy különbség, a többségük a politikai centrumhoz tartozik. Nem véletlen, hogy a kampánybeszélgetések is elég unalmasak. Rengeteg a lehetőség a kompromisszumra. Az ellentétek leginkább személyesek, így az a kérdés, hogy a pártvezetők képesek lesznek-e kijönni egymással.

Több szempontból is különleges a 17 milliós Hollandia választási rendszere. A 150 fős alsóházban nincs bejutási küszöb, így az a párt, amelyik megszerzi az összes voks legalább 1/150-ed részét – vagyis mintegy hetvenezer ember szavazatát –, biztosan bekerül a törvényhozásba. Ennek következtében az utóbbi száz évben egyszer sem történt meg, hogy bármelyik politikai alakulat egyedül többséget szerzett volna a parlamentben.

A választók két voksot adnak le, az egyiket egy pártra, a másikat pedig az ugyanazon párt által összeállított képviselőjelölti névsorban szereplő egyik politikusra. Ha a névsor alján lévő – és így viszonylag kis bejutási esélyű – jelölt sok ilyen egyéni voksot kap, akkor automatikusan feljebb kerül, és kiszorítja a párt által eredetileg feljebb sorolt indulót.

A felsőház tagjait a tartományok képviselői választják – de a szenátus jogköre igencsak korlátozott. Tagjai nem változtathatnak az alsóház által elfogadott törvényjavaslaton, csupán a benyújtott szöveg elfogadására vagy elutasítására van joguk.

Bár az utóbbi években többször is felmerült, hogy digitalizálják a szavazatszámlálást, a hatóságok a közelmúltban úgy döntöttek, egyelőre minden szinten maradnak a papírnál, és a kézi számlálásnál. Az ok az, hogy a választási szoftvert a szakértők könnyen feltörhetőnek találták, s Hollandiában attól tartanak, hogy orosz hackerek esetleg megpróbálnák megváltoztatni a szavazás eredményét.

A leadott voksok összeszámlálása után az alsóház kinevezi az „informátort”, aki a támogatottság ismeretében tárgyalásokat folytat a pártokkal a lehetséges koalíció létrehozásáról. Ha megvan a koalíció, a stafétabot az „alakító” kezébe – általában a legnagyobb párt vezetőjéhez – kerül, aki megegyezik a részletekről a koalíciós partnerekkel.