De mi lett a nővel?

A címben feltett kérdésre a néző nem kap választ. Hogy is kaphatna, hisz az sem derül ki, hogy valójában ki is a rejtélyes, ringó csípejű Irina. Álomnő vagy nagyon is valóságos, testközeli, mégis megközelíthetetlen hölgy? Godot – nőben, akire hiába vár a kamaradarab három főszereplője. Több szereplő egyébként nincs is, hacsak nem számoljuk ide a díszletként és kellékként egyaránt funkcionáló nagybőgőtokot és a színes selyemkendőt. Játék közben azonban mindezek mellékessé törpülnek, mindent lemos, mindent feledtet a három – szerepe szerinti – „gyalogszínész”: Baksa Imre, Ficzere Béla és Vass György. A parádés előadáson velük van tele a színpad, onnan egy pillanatra sem távozva a sajátjukon kívül eljátszanak vagy húsz másik szerepet is. Bankár, halálraítélt, öngyilkos, vádlott, hősszerelmes, csábító démon, fogász, lovász, aggastyán, éppen elhalt kisgyermekét gyászoló ifjúasszony, egy korty vodkáért remegő alkoholista, kifinomult előkelőség, alázatos muzsik – mi az nekik. Nézőt lenyűgözve váltanak olykor pillanatonként is arcot, jellemet, karaktert, nemet; otthonosan mozognak az ismert-ismeretlen múlt századvégi orosz világban. Pontosan úgy, ahogy a nyolc Csehov-novellát eredeti színművé összegyúró Kiss Csaba, aki szerzőtársként nem aktualizálta az örök témát, a nő utáni sóvárgást, hanem felfedezte és továbbgondolta a színművek előtti novellista Anton Pavlovicsot. A csavaros dramaturgiájú új színdarabot (alcíme szerint: férfimesét) az írója épp húsz éve állította először színpadra; a színházbarát most Koleszár Bazil Péter rendezésén röhögheti-sírhatja könnyesre magát.