Del Medico Imre

Portré

2017. április 6.

STILLER ÁKOS

Del Medico Imre

„sajtólevelező”, jogász

„Másodgenerációs leégett vagyok, pedig mindkét nagyapám virilista volt, vagyis az akkori törvények szerint a legtöbb adót fizető állampolgárként választás nélkül kerültek be a helyi képviseleti testületbe” – vázolja fel családfáját a 93 éves férfi, aki azáltal vált közismertté, hogy az 1980-as években közlésvágyát a maihoz mérten óriási példányszámú lapok levelezési rovataiban szinte naponta kiélte. Apai dédapja, Pietro Olaszországból vándorolt Budára, és 1850-ben megnyitotta az első magyar szalámigyárat. A későbbi „sajtólevelezőt” a Külügyminisztériumból 1948-ban sokadmagával elbocsátották. Kényszerű „vándormadár” lét után a Szerzői Jogvédő Hivatalba került, majd a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjától ment nyugdíjba. „Az 1989-ig tartó nyolc év roppant élvezetes volt; szócsatákra jártam, legtöbbször a Hazafias Népfrontba, mert ott lehetett szóvá tenni a hibákat.” Tagja lett az Anyanyelvápolók Szövetségének, a Bajcsy-Zsilinszky Társaságnak, a Városvédő Egyesületnek. A Külügyminisztériumi Dolgozók Önálló Szakszervezetébe is belépett, amikor a Magyar Hírlapban sikerrel követelte, hogy erkölcsi rehabilitációban részesítsék a külügyből kirúgottakat. A Köztársasági Elnöki Aranyérmet Göncz Árpádtól vette át. Az internetes tartalmaktól elzárkózik. Mostanában már csak néhány heti- és egy napilapra futja a nyugdíjából. „Jobboldali nemigen van köztük. Oda is megírnám a véleményemet, más kérdés, hogy valószínűleg nem hoznák le.”

Immár tolószékbe kényszerülve, könyvekkel, levelei kéziratával telezsúfolt zuglói lakótelepi lakásban él egykor vegyészmérnök feleségével. Két fia és négy unokája nem szemlézi a médiát. „Egyikünk sem ütötte még meg a főnyereményt, amelyből az aktualitásukat máig őrző leveleim kötetét is finanszírozhatnánk.”

¬ Mi maradt a polgári életformából, amelyet megörökölhetett volna, ha jól megy a család és a történelem sora?

A tudat, hogy ha nagyapám nem hal meg váratlanul 1901-ben, ma Pick vagy Herz helyett talán Del Medico szalámit árulnának. Nagyanyám még tíz évig vitte a vállalkozást, remélve, hogy nyolc fia közül valamelyik átveszi az üzemet, de nem fűlött hozzá a foguk. Egy befőttesüvegnyi fűszerkeverék 1944-ig megmaradt. Emellett persze kijárt a nagypolgári neveltetés: Fräulein, nyelvtanulás. Aktív botfülűként zongorázni nem voltam hajlandó. Sajnálom, hogy nem lettem koncert- és operajáró, mert az életem nagyobb részét diktatúrában töltöttem, ahol a zenebarátok a legfüggetlenebbek.