Feketefehérfolt

Fekete öltönyében, fekete kalapjában és fehér ingében maga az élő felkiáltójel az egyenes derekú, a másfél órás filmben magából mindössze néhány tőmondatot kipréselő Angelus Iván, aki 1945 augusztusában „valamilyen” Sámuelként – ifjabb társával az oldalán – néhány óra alatt felforgatja a háborúból békébe ocsúdó, éppen lakodalomra készülő porfészek életét. A két zsidó férfi megjelenése az éppen csak feledésbe temetett emlékeket fakasztja fel. Hisz nincs még egy éve, hogy elvitték őket „valahová”, ahonnan pedig nem kellett volna visszajönniük. „Ami az övék volt, az már törvényileg is a mi jussunk lett, a kölcsönvétellel amúgy is csak az enyészettől mentettük meg. És ezt most mind vissza akarják venni?” – így a kétségbeesett okoskodás. Török Ferenc „westerndramaturgiájú” – hangsúlyozottan nem véletlenül fekete-fehér – filmje a valóságtól éppen csak elemelt, feszültségteli képes példabeszéd. Ha úgy tetszik, ballada a bűnrészességről, a lelkiismeret-furdalásról, vagy éppen ellenkezőleg: a bűntudat önérdekből fakadó elutasításáról, s ami vele jár: a gyűlölethullám újabb fellobbanásáról. Szántó T. Gábor – a napokban könyvben is megjelenő – novellája alapján nem a zsidó-, hanem a magyarkérdésről készítette az utóbbi évek talán legfelzaklatóbb magyar moziját a Katapult Film alkotógárdája, melyből – talán önkényesen – kiemelendő még a velejéig romlott, ám mindig talpra eső jegyzőt alakító Rudolf Péter csakúgy, mint az „örök kiszolgáló”, a túlbuzgó állomásfőnök egyenruhájába bújt Znamenák István vagy a rátartian dacos parasztasszony, Szirtes Ági. És akkor az operatőr, Ragályi Elemér hátborzongató (s egyben gyönyörű) mozgó festményeiről még nem is esett szó.