Gyorslehűlés

Kétpárti egyetértéssel írtak aggódó levelet demokrata és republikánus képviselők és szenátorok Steven Mnuchin amerikai pénzügyminiszternek, mert attól tartanak, hogy az oroszok megvetik a lábukat az amerikai olajiparban. Tiszténél fogva Mnuchin az 1975-ben létrehozott, az USA-ba irányuló külföldi befektetéseket vizsgáló bizottság (CFIUS) vezetője, és feladata Washington gazdasági és nemzetbiztonsági érdekeinek figyelembevétele. Korábban a bizottság japán és kínai vállalatfelvásárlásokat hiúsított meg, most az oroszok orrára csaphatja rá az ajtót.

A Rosznyefty állami olajipari óriás tavaly novemberben 1,5 milliárd dollár hitelt adott a venezuelai PdVSA olajmonopóliumnak, amely a Citgo nevű amerikai leányvállalatában lévő 49,9 százalékos részesedését ajánlotta fel fedezetként. A Citgo a külföldi kézben lévő szereplők közül a legnagyobb az USA olajfinomítói piacán, ahol három üzemben összesen napi 750 ezer hordós kapacitása van, húsz szövetségi államban 48 termékelosztóval rendelkezik, három texasi olajvezetéket teljesen, hatot pedig részben birtokol.

A PdVSA 1990-ben szerezte meg a teljes ellenőrzést, ám az USA és a bolívari szocializmust építő Venezuela közti éles politikai feszültség ellenére Washington soha nem tekintett trójai falóként a Citgóra. A helyzet azonban változhat, ha a súlyos gazdasági válsággal küzdő Venezuela, illetve a PdVSA nem tudja visszafizetni a hitelt. A fedezetként felajánlott 49,9 százalék nem lenne elég az ellenőrzéshez, ám a PdVSA a Citgo 50,1 százalékával az általa kibocsátott kötvényekért áll jót. A gyanú szerint a Rosznyefty ezekből a papírokból vett annyit a másodlagos piacon, hogy ha a venezuelai olajtársaság fizetésképtelenné válik, a Citgo többsége is hozzá kerüljön. Washington dolgát egyelőre megkönnyíti a vétózásban, hogy a Krím félsziget annektálása miatt a Rosznyefty és vezetője, a Vlagyimir Putyin bizalmasának tartott Igor Szecsin is az amerikai szankciós listán szerepel.

AFP / STR

Kínos kudarccal végződött az észak-koreai rezsim kardcsörtetése. Miután Phenjan megelőző atomcsapással fenyegette meg Dél-Koreát és az USA-t, húsvét vasárnapján néhány perccel az indítás után, a levegőben felrobbant a tesztútra indított közepes hatótávolságú rakéta. A kudarcnak új dimenziót ad, hogy a The New York Times amerikai napilap úgy tudja, Washington, még Barack Obama utasítására, az utóbbi három évben titkos kiberhadviselést folytathat az észak-koreai rakétaprogram ellen.

Áprilisban szinte szokássá vált, hogy Phenjan a bármelyik percben kirobbantható termonukleáris háború rémképét festi fel, mert ilyenkor tartja az USA és Dél-Korea a tavaszi közös hadgyakorlatát, ami egyre nagyobb szabású. Az idei feszültséget csak élezte, hogy Donald Trump amerikai elnök a Koreai-félsziget térségébe vezényelte a vadászgépekkel megrakott Carl Vinson repülőgép-hordozót, s vele Aegis osztályú hadihajókat, amelyek rakétaelhárító rakétákkal vannak felfegyverezve. A kölcsönös fenyegetőzés megmaradt azonban Trump Twitter-üzeneteinek és a hivatalos észak-koreai közlemények szintjén, a valódi konfrontáció esélyét csökkentette, hogy Mike Pence amerikai alelnök – tíznapos ázsiai körútja első állomásaként – éppen Szöulba látogatott. Majd elment a dél-koreai fővárostól 50 kilométerre lévő Panmindzsonba, ahol a tűzszüneti demarkációs vonalon farkasszemet nézhetett a néhány centiméter magas betoncsík túloldalán álló észak-koreai katonákkal.

Észak-Korea ifjú diktátora, Kim Dzsong Un így országa 2006 óta hatodik nukleáris kísérlete helyett látványos katonai díszszemlével ünnepelte szombaton az állam- és dinasztiaalapító nagyapja, Kim Ir Szen születésének 105. évfordulóját. Így is tartogatott meglepetést a külvilágnak: két olyan rakétát vonultatott fel, amelyek a méreteik alapján képesek lehetnek elérni az USA területét is, és rájuk atomrobbanófej szerelhető. Azt persze katonai szakértők nem tudják megmondani, valódi rakétákat vagy csak a modelljüket lehetett látni a Kim Ir Szenről elnevezett felvonulási téren, ám abban egyetértenek, hogy komolyan kell venni az ifjabb Kim 2012-ben bejelentett tervét, miszerint a cél egy Amerikát elérő interkontinentális ballisztikus rakéta kifejlesztése.

Washington hivatalosan is felmondta a stratégiai türelemnek nevezett időszakot Phenjannal szemben, ám még nem tudja, mit tegyen. Bár a szíriai légibázis elleni rakétatámadást vagy az Afganisztánban az Iszlám Állam barlangjaira ledobott óriásbombát is Kimnek szóló üzenetnek lehet tekinteni, az Észak-Korea elleni megelőző csapás óriási kockázatokat rejthet. A tízmilliós Szöul lángba borulhat az ellencsapástól, és a phenjani rezsim az ország területén szétszórta a nukleáris létesítményeit, amik aligha iktathatók ki egyetlen támadással. Nyugalomra próbálta inteni a feleket Kína, amely kulcsszereplő a térségben. A diplomácia finomságaira kevésbé fogékony Trump világgá is kürtölte, hogy a floridai csúcstalálkozójukon üzletet ajánlott Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfőnek: ha Peking megfékezi észak-koreai szövetségesét, akkor tőle maradhat a deficit az amerikai–kínai kereskedelemben.

Nagyhatalom vezetőjeként az amerikai elnökök rendszeresen rendelnek el katonai akciókat. A The Wall Street Journal napilap összegyűjtötte, hogy az 1960-as évektől melyikük milyen bevetéssel indította hivatali idejét.

John F. Kennedy: 1961 áprilisában a CIA segítségével kubai ellenforradalmárok sikertelenül próbáltak partra szállni a Disznó-öbölben, hogy megdöntsék Fidel Castro rendszerét.

Lyndon B. Johnson: Bár az USA nyakig benne volt a vietnami háborúban, az régi konfliktusnak számított. Johnson elsőként az 1965-ben kirobbant dominikai polgárháborúba avatkozott be, amikor 4500 katonát küldött az amerikaiak védelme ürügyén.

Richard Nixon: 1970-ben rendelte el a Kambodzsa elleni inváziót, hogy kifüstölje onnan a vietkongokat, és megkönnyítse az amerikai csapatok kivonását Dél-Vietnamból.

Gerald Ford: 1975-ben amerikai katonákat vetett be, hogy visszavegyék a Kambodzsában röviddel korábban hatalomra jutott vörös khmerek által elfoglalt, Mayaguez nevű tengeri konténerszállító hajót.

Jimmy Carter: 1980-ban mentőakciót indított a teheráni amerikai nagykövetségen fogva tartott 52 túsz kiszabadítására. Az akció teljes kudarcot vallott, nyolc amerikai kommandós vesztette az életét.

Ronald Reagan: 1981-ben a líbiai Szidra-öböl közelébe vezényelt amerikai flotta két vadászgépe lelőtte a rájuk támadó, szovjet gyártmányú, líbiai Szu–22-eseket.

George Bush: 1989-ben amerikai csapatok behatoltak Panamába, elfogták az országot irányító Manuel Noriega tábornokot, akit az USA-ban kábítószer-kereskedelemért elítéltek.

Bill Clinton: 1993-ban az USA és a NATO erői Bosznia és Hercegovina légterében elkezdték érvényesíteni a jugoszláv polgárháború résztvevői ellen elrendelt repülési tilalmat.

George W. Bush: A New Yorkot és Washingtont ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadást követően háborút indított a végrehajtó al-Káida és az Afganisztánt ellenőrzésük alatt tartó tálibok ellen.

Barack Obama: 2010-ben utasítást adott az iszlamisták elleni dróntámadások felpörgetésére a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában. Obama a hivatali ideje alatt 563 bevetést rendelt el, elődje, George W. Bush 57-et.