Családicsatatér

Philip Roth a kilencvenes években fokozta a munkatempót, mondhatni: elképesztő menetet vert le. Túl volt a hetvenen, ami egy férfi számára a más tevékenységekből felszabaduló pluszidőt jelent, és abban a szerencsés helyzetben volt, hogy elkerülték a sztáralkotóra leselkedő csapdahelyzetek. Az írókollégák által mantrázott „pia-marihuána-túl kevés elismerés-magánéleti kudarc” csapdák közül az utóbbi kivételével mindent kikerült. Négy év alatt három nagyregényt publikált – az Amerika-trilógiaként emlegetett ciklusban elsőként, 1997-ben az Amerikai pasztorál jelent meg, egy évvel később a Kommunistához mentem feleségül, az ezredfordulón pedig a Szégyenfolt. Mindhárom az ártatlanság elvesztéséről szól. Az ötvenes években McCarthy szenátor, az évtized porszívóügynöke azt ígérte, hogy megszabadítja az országot 200 millió (!) kommunistától. A Kommunistához mentem feleségül arról tudósít, hogy az emberi büszkeség lecsapolásához elegendő a boszorkányüldözéssel egybekötött lincselés. A trilógia ötven évvel később játszódó zárókötetéből, amikor „Amerikát egy szopás tartotta izgalomban”, az derül ki, hogy változatlanul erős az igény a boszorkányüldözésre. Az athene-i egyetem klasszika-filológia-professzorát – az első zsidók egyikét, aki ilyen fakultást kapott – azért vonják felelősségre, mert politikailag nem korrekt módon használta az „árny” szót. A mozikban most látható Amerikai pasztorál előtt a Szégyenfoltból a Kramer kontra Kramerrel Oscar-díjat nyert Robert Benton forgatott filmet, Anthony Hopkins főszereplésével.