Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek

Volt egyszer egy asszony, aki megpróbálta megölni a szomszédja gyerekét – hangzik az egyik novellából vett eredeti kötetcím. A többnyire mesefordulattal indított, az irracionalitásba is elkanyarodó szellemtörténetek az analizáló lélektani leírások mögé bújtatják a lényeget; a valóság egy-egy városi, vidéki, családi szeletének sötét vetülete olykor hátborzongatóbb, mint a misztikus szál. „A két éjszakai haramiát ismerte az egész város, már régóta úgy garázdálkodtak az utcákon, ahogy csak kedvük tartotta, fosztogattak és gyilkoltak, de senki egyetlen ujjal sem nyúlt hozzájuk, mert az egyikük apja bíró volt.” A köznép sem különb: kegyetlen az idegenekhez, a kéregetőkhöz, nem tűri meg a betegeket, kiteszi őket az erdőbe, azzal a nyilvánvaló maszlaggal mentegetve a tettet, hogy aki ott hal meg, az egyenest a paradicsomba jut. Magukra maradt öregek, özvegyek, öngyilkosok, rossz házasságukba belekeseredett nők, kallódó és elnyomott gyerekek sorsa villan fel az allegorikus írásokban. Méltatói – köztük Spiró György – szerint a Csehov, Gogol és Edgar Allan Poe nyomdokain járó szerző az orosz irodalom élő klasszikusa. Sűrű, sötét, keserű novelláitól az akasztófahumor sem idegen, és történetei nem feltétlenül torkollnak tragédiába. Van, hogy a makacsságot hozza ki győztesként, amivel az ember az idegen akarattal szemben védi önnön életét. Vagy konkrét túlélési stratégiát kínál fel: „Ha valaki rombolásba kezd, úgy kell válaszolni neki, mint Kutuzov Napóleonnak, hogy ne érezze jól magát a saját pozíciójában.”