Szafari

„Szépen küzdöttél, barátom” – veregeti meg a német turista a több száz méterről meglőtt, a porban haldokló gnú fejét, majd családjával az állat mögött leguggolnak egy mosolygó fotóhoz. A jelenet nem egy ízléstelen komédiából való, hanem a dokumentált valóság; nem véletlenül mondta Michael Haneke a pályatársa, az osztrák Ulrich Seidl filmjeiről dicsérően, hogy „bűzlenek”. Seidl művei mindig ugyanazt a témát járják körül: nyers kíméletlenséggel és jeges cinizmussal mutatják be az oszladozó társadalom tetemét. Alkotásai általában fesztiválkedvencek – legutóbbi Paradicsom-trilógiáját pár hónapos eltéréssel mutatták be Velencében, Cannes-ban és Berlinben. Filmjeivel rendre a deviancia, a titkolt torzulások és az emberi gyarlóság legmélyebb bugyraiba kalandozik. A Szafari ismét az osztrák középosztályt morálisan ízekre szedő darab, amelynek helyszíne egy német házaspár afrikai rancha, ahova a turisták vadászni járnak, és néhány száz euróért nagyvadakat is kilőhetnek. Miközben a film bemutatja a vadászat aktusát, a szereplők arról is vallanak, hogy mit jelent számukra ez a sport, és milyen a viszonyuk az állatokhoz, amelyekre vadásznak. Az egyik asszony azzal ámítja magát, hogy ő nem megöli az állatot, hanem elejti, kamasz gyerekei pedig egymás szavába vágva érvelnek, hogy miért megváltás egy állatnak, ha lelövik.