Adatkeresők
A magyar állambiztonsági szervezet 1990-ig a szovjet titkosszolgálatok iránymutatása alapján dolgozott. Csak az a kérdés, milyen iratokat vagy másolatokat őriznek a moszkvai levéltárak.

Várni kell a nyilvánosságra

Levéltárimeglepetések
Arra, hogy mi kerülhet elő a volt szovjet állambiztonsági levéltárból, s ez hogyan írhatja át az eddig ismertnek vélt eseményeket, a Betekintő című folyóirat 2017. 1. számában is található példa. Müller Gabriella történész egy olyan dokumentum alapján vetett fel kérdéseket az 1957-ben kivégzett Tóth Ilona ügyében, amely a KGB egykori levéltárában maradt fenn. 1956 decemberében a szovjet Déli Hadseregcsoport Különleges KGB Ügyosztálya jelentést készített ugyanis arról, hogy egy szovjet katonai járőr őrizetbe vett négy férfit, akik közül kettőt, Gyöngyösi Miklóst és Gönczi Ferencet később a Tóth Ilona-perben ki is végeztek. A 2009-ben egy orosz dokumentumkötetben már megjelent irat azt tükrözi, hogy először a KGB hallgatta ki a férfiakat, „de vallomásaikat nem csatolták a Tóth-per nyomozati anyagához, mert az összefoglaló olyan napokon történt kihallgatásokból idéz, amely dátumokkal nem maradt fenn magyar nyelvű irat”. Ráadásul a jelentésben olvasható vallomástöredékek tartalma „sem teljesen egyezik meg a későbbiekben a magyar hatóságok által felvett jegyzőkönyvekével”.
A vád szerint Tóth Ilona és a két férfi megölt egy általuk ávósnak vélt személyt. A KGB által felvett vallomásban már bevallotta a két férfi ezt a tettét, Tóth Ilonáról viszont egy szót sem szóltak, hanem az Eta álnevet használó felkelőt nevezték meg harmadik személyként, aki részt vett a gyilkosságban. A történész a magyar levéltárakban található iratok átnézése után arra jutott, hogy a gyilkosság helyszínén volt egy bizonyos Csontos Erzsébet, akit Gyöngyösi saját összekötőjeként „Eta fedőnevű, Erzsébet keresztnevű” nőnek ismert el a magyar nyomozó hatóságok előtt tett vallomásaiban is. Csontosról annyit sikerült kideríteni, hogy a forradalmat követően több ellenállócsoporthoz is csatlakozott, „ám ahol megjelent, ott előbb-utóbb mindenki lebukott”. Így feltűnik Nickelsburg László, Angyal István, Péch Géza és mások per-, illetve nyomozati irataiban is. 1956 decemberében Bécsbe, majd 1957 januárjában Londonba ment, hogy az emigráns szabadságharcosokkal építsen ki kapcsolatot, aztán végleg nyoma veszett.