Fejjelanagyfalnak
Az egykori harcos antikommunista, emberi jogi ügyekben magát különösen érzékenynek mutató Orbán Viktor minapi kínai látogatása során nem csak azzal tette végérvényesen zárójelbe rendszerváltáskori elveit, hitvallását, hogy az 1989-es, vérbe fojtott diáklázadás helyszínén, a Tienanmen téren megkoszorúzta a kommunista hősök emlékművét. A látogatását összegző, a közmédiának adott interjújában általában véve is olyan elszántan állt ki a lelkiismereti, vallás- és sajtószabadságot látványosan sárba tipró pekingi hatalom mellett – felróva például, hogy egyesek megpróbálják kioktatni a kínai vezetést emberi jogokból –, mintha csak a gravitáció magától értetődő törvényszerűségeiről értekezne. Ha a kormányfő kicsit még megszeppentnek tűnt is, amikor Kínában olyan keleti nehézfiúk társaságában fürdőzött a kétes értékű sajtófigyelemben, mint Putyin orosz, Erdogan török vagy Lukasenko fehérorosz elnök, elmondhatja: munkája nagy részét elvégezte. Mint az Fókuszban rovatunkból kiderül, némi üzlet reményében azt kínálta cserébe, ami Keleten a legnagyobb érték: a nyugati szövetségi rendszer gyengítését. Ha ezért koszorúzni kellett, hát koszorúzott, ahogy korábban piszkos alku keretében az azeri baltás gyilkost is futni engedte. A kínai–magyar kapcsolatokat boncolgató címlapsztorink ugyanakkor arra is rávilágít, hogy Orbán Kína egészen másik arcával is megismerkedhetne, ha nemcsak a letelepedési kötvénnyel Nyugatra távozni akarók kegyeit keresné, hanem például a Magyarországon élő kínaiak közösségét. Sokat elárul, hogy ők, bár a boldogulásukat nálunk keresik, nem igazán vágynak a magyar állampolgárságra.
