Julieta

Két ember utazik a vonaton: egy gyönyörű fiatal lány és egy rezignált férfi. Akár társak is lehetnének, veti fel bizonytalanul a férfi, aki valószínűleg hallott már arról a biztató ajánlatról, hogy az igazi élet ötvenen túl kezdődik, de már tíz éve tudja: valójában negyven körül véget ér. A nők sorsa talán jobban ki lett találva, hagyományosan férj, gyerekek, karrier vagy házimunka a kalkulálható sorrend, de mi marad a férfiaknak? Leginkább egy még használható utazótáska, benne a lezárásra váró élet eredményével: a semmivel. A hiány kitölti az életet, ám miközben kényelmesen elhelyezkedik benne, mindent elpusztít, állítja filmjeiben a 68 éves Pedro Almodóvar, hogy aztán huszadik rendezői munkája, a Nobel-díjas kanadai író, Alice Munro három novelláját vázlatként használó Julieta valamennyi szereplőjét újra a hiány elviselésének kemény próbája alá vesse. A címszereplő, Julieta fokozatosan mindent elveszít: a férjét, az életéből elszivárgó lányát, szeretőjét, és hamarosan a szépségét is. A világ azonban a nagy érzelmeket görgető melodrámáktól csak megroggyan, de soha nem omlik össze. Almodóvar varázslatában a színek, a fények, a csodálatos Madrid vagy a vakítóan hófehér Galicia tengerparti kulisszájában akár az élet folytatásához nélkülözhetetlen csoda is megtörténhet, nem véletlenül adott a Teremtő minden kreatúrájának valamilyen használható képességet a túléléshez. Milyen kár, hogy a nagy mű kivitelezésekor utoljára maradó embert pőrén és védtelenül hozta világra.