Hegymenet

Költő és tudós hasztalan vonít. De vonít, mert nem tehet mást. A Társadalmi és politikai kihívások Magyarországon alcímű kötetben 28 társadalomtudós azért vonít, mert reméli, hogy mégsem József Attilának lesz igaza; reméli, hogy közös hazánk az utolsó utáni percekben, a lejtő aljához közeledve mégiscsak hegymenetbe kapcsol. „Szédítő a kötet igényessége” – állítja a tanulmánygyűjteményt ajánló utószó-esszéjében Szelényi Iván, a szociológia spiritus rectora, hozzátéve, hogy nem tudna egyetlen olyan fontos területet sem említeni, amellyel ez az ifjabb generáció összefogásából született, félezer oldalas munka ne foglalkozna „mintaszerű interdiszciplinaritással”. Noha effajta szakkifejezésekkel gyakorta találkozni benne, a könyv érdeklődő – s tényleg akármelyik politikai oldalról érkező – olvasója mégis azt érzi inkább, hogy a szerzők közérthető módon ismertetik meg vele kutatási eredményeiket. A Jakab András és Urbán László szerkesztette kötetben ugyan nincs senki, aki ne bírálná a jelen kormányzat sorozatos balfogásait, ám a politikai pamflet műfaját messze elkerülve értelmezik a helyzetet, s meglehetősen lehangoló látleleteiket érvekkel körülbástyázott kitörési javaslatokkal zárják. Mindezekre, úgy tűnik, a NER fütyül. Csak egy friss példa: a demográfiai helyzetet elemző tanulmányban a Kapitány Balázs–Spéder Zoltán-szerzőpáros meggyőzően vezeti le, hogy a következő időkben akkor is számolni kell a népességcsökkenéssel, ha a ma érzékelhető gyermekvállalási hajlandóság tovább nő (lásd Fókuszban rovatunk írását). A NER-vezérkar viszont éppen meghirdeti a megoldást: magyar nők szüljék tele az országot. Ha a közélet számára létezik ma „kötelező” olvasmány, a Hegymenet biztosan az.