Cinkosvagylektor

„Füst Milánnal úgy lehetett együtt dolgozni, hogy az ember imádta” – árulta el lektori „munkamódszerét” a Szépirodalmi Kiadó 71-es számú lektora Turi Tímeának. A Kapaszkodók című szabálytalan memoárkötet szerkesztője – tavaly, a kötet egyfajta pótinterjújaként – sorra rákérdezett azokra az alkotókra, akikkel Márványi Judit az 1960-as évektől együtt dolgozott. Noha szakmai berkekben köztudomású volt róla, milyen precizitással és alázattal végzi a – szocializmus időszakában cenzori feladatokkal is súlyosbított – lektori munkát, a maga szerepét inkább bagatellizálta.

„Eszembe sem jutott a szövegein javítani”, „nem kellett szerkeszteni”, „megtiszteltetés volt, hogy segíthettem” – állította majdnem minden „nagy” írójáról: Mándy Ivánról, Mészöly Miklósról és feleségéről, Polcz Alaine-ről, Nádas Péterről, Géher Istvánról. S csak mintegy mellékesen jegyezte meg, hogy az utolsó vesszőjéhez is ragaszkodó Füst Milán figyelmét például azért fel kellett hívni arra, hogy egy esszét mégsem kellene kétszer közölni ugyanabban a könyvben. Meg azt is, hogy az ellenőrzött irodalmi viszonyok közepette, legalábbis a szerzőkkel „cenzor helyett” cinkos szerkesztők esetében, a lektori jelentéseknek nem a művek valódi értékeinek felmutatása volt a feladata, hanem inkább azok elfedése. Nagy adag álnaivitás kellett például ahhoz, hogy a börtönből kikerült Göncz Árpádnak az albigens eretnekmozgalomról írt, Sarusok című regényét egyszerű, parabolamentes középkori történetnek olvassa, s ne hallja ki belőle 1956-ot. Más, nem mellékes kérdés, hogy az 1970-ben írt mű több éven át aszalódott, mígnem csakazértis-alapon megjelent a Szépirodalmi ellenlábasánál, a Magvetőnél – természetesen úgy tálalva, mint egy XV. századbeli régmúlt egyházi história. Ügyeskedésre később más miatt volt szükség. Az 1980-as években például Nádasdy Ádám költeményeinek „ajánlásakor” csak azt kellett elhallgatni, hogy „az iróniával és öniróniával spékelt nagyszerű szerelmes versek” férfiakhoz szólnak.