Nagy Attila: Nem lehet visszatérni

„Ha azt veszed észre, hogy a történéseidnek értelme van, tudhatod, megöregedtél” – idézte 1991 novemberében Nagy Attila a nála jóval idősebb kollégáját, Makláry Zoltánt. Az idézett sorokat a színész – A kőszívű ember lovagias Palvicz Ottója, az Abigél Vitay tábornoka – 58 évesen vetette papírra – s egy év múlva megállt a szíve. A gondterhes, rejtélyes figurák sorát alakító művészt a valóságban is titokzatosság vette körül. Rövidre szabott és döntően a Kádár-korba zárt életében „csak” arról nem ejthetett nyilvánosan szót, ami életét, pályáját meghatározta: miként lett 12 évre ítélt „ellenforradalmár”, a miskolci 56-os munkástanács elnöke, muszájhős és a halálos ítélettől rettegő bűnbánó. A színész halála után negyedszázaddal közreadott palackposta, a Deres Péter és Gyergyádesz László szerkesztette vallomásgyűjtemény meggyőzően hitelesíti a rendszerváltás idején szocialista párti képviselővé szegődött férfi mély moralitását. Azt például, hogy miért lett esküdt ellenfele – még ha nem is biztos, hogy teljesen igaza volt – a politikai leszámolásnak. A kötet még izgalmasabb fejezetében az olvasó a gondolkodó színész meditációival ismerkedhet meg. Nagy a kulisszák mögé kalauzol, ám sosem intimpistáskodásra invitál. A fejekben, kapcsolatokban formálódó, s korántsem csak színházspecifikus szellemi alkotómunkáról beszél, amikor a színházi erkölcsről, művészeti tízparancsolatról, alázatról vagy épp a közönség „adókötelezettségének” titulált tapsról filozofál lenyűgöző eredetiséggel.